“Az altruizmus a legjobb út az egoizmus felé…”
Paolo Sorrentino nevéhez olyan alkotások köthetőek, mint a Nagy szépség (2013), Az ifjúság (2015) című filmek vagy Az ifjú pápa névre keresztelt sorozat. Legutóbbi filmje, a Silvio és a többiek, ahogy azt a rendezőtől megszokhattuk meglehetősen terjedelmes alkotás lett. Az olasz direktor szépen lassan, korunk filmművészetének egyik legmeghatározóbb rendezője lesz, akárcsak annak idején Fellini vagy Antonioni. Kár, hogy ezen hasonlóság néha filmjei rovására is megy, hiszen az az érzésünk támadhat, hogy egy színes Fellini filmre vettünk jegyet, s így bár élvezhető a darab, mégsem Sorrentino nevére emlékezünk majd, hanem az akaratlanul is előjövő összehasonlításra.
A Silvio és a többiek, eredetileg egy két részes életrajzi film, amely az olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi életét igyekszik megörökíteni. Mondjuk az nem teljesen világos, hogy a hazai mozikban miért lett végül egy film a kettőből, de talán a miniszter rajongóinak nem lesz megterhelő. Az átlagos néző viszont jobban járt volna, ha marad az eredeti ötlet. Az életrajzi szálak mellett olybá tűnik, rendezőnk (48 éves) továbbra sem képes megbarátkozni az öregedés folyamatával és ahogyan az Ifjúság esetében, úgy itt is erősen hangsúlyozott az elmúlás témaköre. Fennáll viszont a veszélye, hogy egy idő után ez már senkit nem fog érdekelni. Még akkor sem, ha mindezt kokainnal, kurvákkal, focistákkal és luxus épületekkel cicomázzák.
Frivol hölgyecskék, tinédzser-testű prostik szinte alapvető elemei a filmnek és igen, mindenki majdhogynem meztelen. Csorog majd a nézők nyála a jobbnál jobb női testekre. A csupaszság mellett persze komoly kritikáját láthatjuk az olasz politikának is, azaz a Berlusconi-köré fonódó személyi kultusznak. Vajon direkt vagy véletlen, hogy főhősünk rettentően hasonlít Mao Ce-tungra? Végül is mindegy, mert önmagában is roppant vicces a feje. Számos remek és látványos jelenet van a filmben, leginkább a hatalmas partik égnek majd a nézők retinájába, amelyeknek szerves részét képezi a drog is.
A Zabriskie Point című Antonioni filmben voltak ehhez hasonló felvételek, csak ott nem az MDMA repkedett a levegőben hanem a hulladék. A film egyik hibája, túlzott hosszúsága mellett, hogy amíg egy Antonioni filmben minden képkocka önmagában értéket közvetít, addig itt gyakran csak egy exklúzívan tálalt gondolat ismétlését láthatjuk és valljuk be, ez egy idő után már unalmas. Értem én, hogy kell a cukormáz meg a friss hús, de valahogy ennek a finom mértékét nem igazán sikerült eltalálni – túl sok a csicsa és ez a film mondanivalóját erősen elnyomja.
