Mátrix: Feltámadások (The Matrix Resurrections, 2021) kritika

Annak idején a helyi katolikus pap (aki igen jó haverom volt) mesélte nekem, hogy mennyire megugrott az istenfélési tendencia a Mátrixot megtekintők közt. A világ összes kérdésére valid és nyugtalanító választ adó filmnek akkora hatása volt egyesek pszichéjére, hogy tényleg kétségbe vonták a körülöttük lévő világ valóságát, de Morpheus pirulái, illetve számítógépes szuperképességek híján inkább az egyház kebelére menekültek. Akkoriban sokat gondolkodtam azon, hogy a második meg a harmadik rész vajon azért lett olyan gyalázatos (rendkívül látványos, de attól még gyalázatos), mert a túlterhelt katolikus papok kétségbeesett üzeneteinek áradata végül magával sodorta a Wachowski testvérek maradék józan eszét is. Annyi bizonyos, hogy a folytatások a Mindent Legyőző Szerelem és a Szabadság Fennen Lobogó Zászlaja kissé gejl és nem is különösebben ötletesen kifejtett motívumaitól eltekintve szinte teljesen szakítottak az Emberrel, és ehelyett a gépek magánéleti és rendszerszervezési problémáit próbálták erőltetni. Ez a próbálkozás nem sok sikerrel járt (nálam valahol ott szakadt el végképp a cérna, mikor a szoftvereknek gyerekük lett, akit gyengéden szerettek), és a folytatások sírját a „Yoda mester törvénytelen frigyre lépett Coelhóval” hangulatú életbölcsességek csak még mélyebbre ásták. Hogy ezek után mit hoz a negyedik rész?

Mr. Anderson, az idősödő, kiégett szoftverfejlesztő (a nagyon szőrös Keanu Reeves) számára évek óta tuti megélhetést jelent a Mátrix című háromrészes játék, amely miatt az egész világ zseniként tiszteli. Anderson mégsem boldog. Az hagyján, hogy a játékkal kapcsolatos víziói már többször az idegösszeomlásba kergették, ahonnan csak türelmes pszichológusa (Neil Patrick Harris) tudta visszahozni, de ráadásul a reménytelen szerelem is gyötri, hiszen a fél élete ráment arra, hogy nem meri megszólítani a rendszeresen a szomszéd asztalnál kávézó, fájóan férjezett szépasszonyt (Carrie-Anne Moss), akiről amúgy a játékában Trinity karakterét formálta. Anderson minden eddiginél súlyosabb mentális tüneteket produkál, mikor rajongói nyomásra el kell készítenie a Mátrix negyedik részét.

No már most a filmnek az a kb. fél órája, amíg a fentiekben felvázolt történetet felvezetik, az az első Mátrix film leges-legjobb pillanatait idézi. Nem a színeiben vagy az atmoszférájában – ez a világ nem kilúgozott és baljóslatú, ellenkezőleg, vidor és csillogó. Nem a karaktereiben – ebben a világban nem futkosnak öltönyös és/vagy latexgatyás félistenek és szuper cool, napszemüveges gonoszok, csak átlagos informatikusok, HR-esek, dolgozó anyák, sötöbö. De ebben a világban valami mégsem oké, és a sztori előrehaladtával a furcsaságok egyre szembeötlőbbé válnak. A rejtély adagolása, a feszültség fokozása, a folyamatosan növekvő létbizonytalanság érzése az, ahol ez a harminc perc sikeresen visszanyúl egészen az 1999-es gyökerekig. Ráadásul – a gótikusan komor elődhöz képest – a történet helyenként térdcsapkodóan vicces, legalábbis mindazok számára, akik a Mátrixot úgymond az anyatejjel szívták magukba. Az alkotók percenként százmillió plusz egy bennfentes poénnal, aprócska és nagyobbacska utalással, kikacsintással és hasonlóval szórják meg a nagyérdeműt, egytől egyig kifigurázva a rajongói elméleteket, szerényen emlékművet állítva saját maguknak és minden karakterüknek, és egyáltalán, betépett harci delfinként lubickolva az egészben. Az ember csak a fejét kapkodja. Szédítő, magával ragadó varázslat, 2021 messze leglenyűgözőbb mozis élménye. Ne feledjük: ez az első fél óra.

Mátrix: Feltámadások
Mátrix: Feltámadások – Keanu Reeves, mint Mr. Anderson/Neo és Carrie-Anne Moss, mint Tiffany/Trinity. Forrás: InterCom

A 31. percben aztán mintha ismét felütné a fejét a túlterhelt katolikus papok levélinváziója. Nyilvánvalóvá válik a nyilvánvaló – eddig nincs is baj. Én mondjuk személy szerint jól ellettem volna egy olyan Mátrixszal, ami elejétől a végéig arról szól, hogy na hülyegyerekek, jól megszívtátok, ezt nektek bullet time, de a producerek nyilván számoltak a szétvert mozik és felkoncolt színészek képviselte anyagi kárral, a Fordulatra tehát szükség volt. Megmondom, mire nem volt szükség: a Mindent Legyőző Szerelemre, a Szabadság Fennen Lobogó Zászlajára és az érthetetlen indokrendszer mentén cselekvő gépekre. Az alkotók ráadásul elkövetik azt a hibát is, melyre a legeklatánsabb példát az eddigiekben a Karib-tenger kalózai 3 szolgáltatta, vagyis amikor a folytatás készítői idegi kényszert éreznek arra, hogy az előző részek minden egyes nyüves szereplőjét visszahozzák és egymásba gabalyítsák, ha esetleg nem lenne elég bajunk az új karakterekkel.

A film utolsó két órája nyilván nagyon szép, nagyon akciódús, és egyáltalán, nagyon meg van csinálva (bár szerintem a grandiózus csatajelenetek koreográfiája 20 évvel ezelőtt valahogy sokkal színvonalasabb volt). A sztori viszont görcsökben fetreng. Az emberek és gépek úgynevezett békés egymás élését kész tényként tálalják, de ennek szabályrendszere – ami a történet szempontjából létfontosságú lenne – egyáltalán nincs kifejtve, és ugyanez vonatkozik a feltámadás problémakörére is. A motivációk nyögvenyelősek. Az érdekellentétek harmatgyengék. A Smith karakternek se füle, se farka. Péklapáttal verném hátba, aki az egészet kitalálta (Lana Wachowski érdemli egyébként a malomipari eszközt, aki a szülei és legjobb barátja elvesztése után kvázi gyászmunkaként alkotta meg a történetet). Akik számára a második és a harmadik rész is belefért a rajongásba, szerintem idegrohamban fognak elhunyni, mert 18 éve dédelgetett kérdéseik egyikére sem fognak választ kapni (miért volt Neónak hatalma a fizikai világban, stb.) Akik szerint az első Mátrix filmtörténeti mérföldkő volt, azok le fogják rágni a mennyezetet, mikor azt látják, hogy a negyedik rész pontosan ugyanazzal a kérdéssel ér véget, mint az első.

Akik valamennyire mentik ezt az egészet, azok a színészek. A főszereplők idősen is működő, botoxmentes kémiája kellemes meglepetés (akkor is, ha a szerelmi szál egy nyálömleny). Neil Patrick Harris kiváló. Jessica Henwick mint rikító hajú, kissé naiv szabadságharcosnő teljesen meggyőző. Yahya Abdul-Mateen II karizmatikus pali, más kérdés, hogy az általa alakított Morpheus II-t az isten se tudja értelmezni. A zene nagyjából semmilyen, kivéve megint csak a nyitó fél órát, ahol az első Mátrixhoz hasonlóan komoly szerepet kap a hangulat megteremtésében egy klipszerű képsor és egy eredetileg nem a filmhez írt szám (Jefferson Airplane – White Rabbit).

Mátrix: Feltámadások
Mátrix: Feltámadások – Keanu Reeves, mint Mr. Anderson/Neo. Forrás: InterCom

A Mátrix: Feltámadások olyan, mintha másfél éves várakozási idő után végre bejutnánk egy nyolcvankét csillagos étterembe, ahol az első fogásként feltálalt ököruszálypermetes pisztránghabcsók után kihoznak egy tál vegetából főzött húslevest. Nem azonnal felejti el az ember, de nem szívesen emlékszik rá. Hardcore rajongóknak kifejezetten nem ajánlom, a többieknek csak úgy szimplán nem, hacsak nem úgy, hogy félidőben csupa pozitív élménnyel eltelve, elégedetten kisétálunk a moziból.

Mátrix: Feltámadások pontozó thumbnail
Mátrix: Feltámadások
Összességében
Az ùj Màtrix zseniàlis első fèl òràja mindent, de tènyleg MINDENT megad, amit az első rèszben ùgy imàdtunk. Aztàn udvariatlanul ès gorombàn nyakon öntenek minket egy vödör sz... szokàsossal.
Rendezés
5
Színészi alakítás
9.5
Forgatókönyv
5
Fényképezés
8.5
Filmzene/Hang/Effektek
4.5
6.5

Friss

Sandman – Az álmok fejedelme 1. évad kritika (The Sandman, 2022 – Netflix)

Olyankor szoktam magamat fiatalosnak gondolni, mikor a gyerek rákérdez, hogy mit nézek, aztán a)...

Összezárva a szörnyeteggel: Fekete madár évadkritika (Black Bird, 2022 – Apple TV+)

Augusztus ötödike óta már megtekinthető az Apple TV+-on az év egyik, hanem a legmegrázóbb...

Magyar film világpremierje Miskolcon!

A CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál mindig büszke volt rá, hogy a legnagyobb nemzetközi fesztiválsikerek...

Varga József Zsolt kiállításán jártunk az Aranytíz Kultúrházban

Különös világgal találja magát szemközt az, aki felsétál az Aranytíz Kultúrház felső emeletére. Varga...
Kovácsné
Kovácsnéhttp://kovacsne.blog.hu
Gyerekként szerény 19 alkalommal láttam a moziban a Piedone Egyiptomban című kultikus műremeket (többnyire jegy nélkül, de ez most nem tartozik ide). Azóta is próbálok rájönni, hogy bizonyos filmek bizonyos embereket miért fognak meg, miközben mások ugyanazt az alkotást nézhetetlen undormánynak tartják. Filmet elemezni matematikai módszerekkel nem tudok, vonatkozó szakképesítésem nincs. Írásaim ennek megfelelően egy szakfordító agrármérnök bevallottan szubjektív merengései egy-egy mozis élmény kapcsán (gyerekfilmek esetén a saját ivadékaim és szellemi holdudvaruk vonatkozó merengéseit is kötelességtudóan csatolom).

Hasonlóak

Tyler Rake: A kimenekítés (Extraction, Netflix – 2020) [Kritika]

A Netflix hosszú évek óta töretlen népszerűségnek örvend és egyre több háztartásban megtalálható. A...

Meggyőző érvek kritika (Persuasion, 2022, Netflix) – Nincs elég meggyőző érv ehhez a filmhez

Nem kellett túl sok meggyőző érv, hogy leüljek és megnézzem az egyik legújabb Jane...

A szürke ember kritika (The Gray Man, 2022 – Netflix): Nyári csitt-csatt-bumm

A Netflix manapság irtózatos összegeket költ egy-egy filmükre. Nem is csoda, hiszen a streamingek...