„Egy könnycsepp legördül” és a mozi elindul. Mélyen kezd, az emberi lét egyik alsó tornácán, és onnan a film végéig egyre mélyebbre és mélyebbre zuhan. Ebben a moziban nincs kísérőzene, csak az, ami a való életben is megszólalhat egy lepukkant kocsmában, ahol csak azok gyökereznek meg, akik egyetlen tétova lépésre vannak a hajléktalanságtól. Itt szól a negédes, nyálas német schlager muzik és itt isszák magukat halálra azok, akiknek semmiféle jobb ötlete nincs már az életre, csak ez. Ez az alkotás borzasztó. De nem a mozi. Nem, az korrekt, realista, szinte minden ízében valósághű. Valósághűen mutatja meg (mégpedig mozzanatról mozzanatra) egy szexuálisan valahol már régen félresiklott szerencsétlen őrült vergődését. Nehéz nézni, mert ragad, lefelé húz. Az ember elmenekülne inkább, és a moziból kifelé futtában azt kívánná, hogy soha ne legyen mocskos a keze, a ruhája, soha ne érjen a szájához egyetlen szesszel telt pohár, és soha, soha, soha ne kerüljön olyan helyzetbe, ahol ezek a nők, ezek a férfiak nap mint nap élnek.
Aki látta Trier moziját, ahol Jack házat épít, az most megnézhet Jack szerencsétlen, valós alteregójáról egy igazán kegyetlen, soha-ki-nem-kapcsolt-kamerás realista filmet. Míg Trier alkotása filozofikus és művészi a maga (és igencsak felemelkedett) módján, úgy itt minden mocskos, szeszes, elv és elmélet nélküli realista leképezése a valóságnak. A mozi nem dokumentarista, mert visz valahova, toposzokat és archetípusokat is megmutat, mégis realista, mert olyan, mintha ott állnánk a söntéspult mellett, és mi is kikérnénk a huszadik kör snapszot.
Ebben a filmben nincsenek megoldások, csak egyre nyomasztóbb és torokszorítóbb események. Itt nem várhatunk erkölcsi konklúzióra, csak arra a pillanatra, amikor kimehetünk végre abból a sötét helyiségből, ahol két órán át ültünk, és végre friss, szabad levegőt szívhatunk, és közben hálát adhatunk az életnek, hogy nem, mi vagyunk azok, akiket ott bent láttunk. És ez jó! Istenem, de jó! Valójában egy remek filmről beszélünk, mert beszippant és nem ereszt. A színészi játék kiváló, a rendezés, a díszlet is az. Hiszen fel sem tűnik, hogy játékfilmről van szó, csak a kosz, a kilátástalanság, és a bűz, a szinte orral is érezhető bűz marad meg az ember agyában a film után még hosszú ideig.
Az sem könnyít a helyzeten, hogy mindez megtörtént esetet dolgoz fel. Egy hamburgi sorozatgyilkos hétköznapjait látjuk. De nem, ez a film nem mutatja be a hajszát egy gyilkos után. Egyetlen rendőr, nyomozó sincs a képen. Ez a film csak és kizárólag Honka úrral foglalkozik. Azzal, ahogy nőre és nők után vágyva miként fojt meg, késel, ver agyon, darabol fel valaha nőként számon tartott, most már inkább emberi roncsként élni próbáló élőlényeket. És mi minezt látjuk. Persze csak ha akarjuk. Nem álltam fel a mozi közben, mert szörnyű volt ugyan, de mégis mutatott valamit, amit eddig nem láttam. Főként azt, hogy lehetséges az emberi lét ilyen mélyrepülése, és igen, le lehet süllyedni odáig, ha valaki nem figyel oda vagy elbánt vele az élet. De ettől nem könnyebb nézni. Sőt, talán még nehezebb.
És az ember közben nézi, nézi, ahogy Honka úr megfojt egy idősebb, száz kilónál is több, félmeztelen, koszos, monoklis, kiégett, alkoholista nőt és borzad és süllyed és inkább nem nézne oda, de odanéz. Hát ilyen ez a film. Nem közönségcsalogató, nincsenek benne szép emberek, nem blockbuster, nem kíván kasszasiker lenni. Ez egy fesztivál film. Mutat és mutat. És közben negédesen csordul le a schlager könnycsepp a bakelitről vagy a koszos wurlitzerről, és mi már nem is tudjuk, hogy ki sír, ők vagy mi.
