16.9 C
Budapest
hétfő, október 26, 2020
Kezdőlap Filmsomnia Kritikák A hihetetlen család 2. (Incredibles 2 - 2018)

A hihetetlen család 2. (Incredibles 2 – 2018) [Kritika]

Az eredeti A hihetetlen család megjelenése óta közel másfél évtized telt el, és a szuperhősös filmek jelentős mértékben átalakultak. A Marvel egyre csak növekedő rajongóbázisa, inkluzív szereplőgárdája és egyre komplexebb tematikái fokozatosan próbálják leépíteni a meglévő kliséket, sztereotípiákat és nézeteket. Brad Bird író-rendező ugyan maga a cselekmény szempontjából egy sablonszerűen kiszámítható narratívát vetett papírra, de mindezt eszméletlen energiával és korszerű témákkal vitte képernyőre, a Pixar sajátos stílusával.

A címadó család egy balul elsült, óriási károkat követelő közös akcióját követően illegálissá nyilvánítják a szuperhősködést, mire felbukkan a milliárdokkal rendelkező DEVTECH egy remeknek ígérkező elképzeléssel: be kell bizonyítaniuk, hogy a hősökre szükség van. A cég két kulcsfigurájaként működő testvérpár Nyúlánykában – Helenben -, a családanyában látja a potenciális első lépést, aki menő új felszereléssel folytatja „munkáját”, míg Bob, Mr. Irdatlan kell, hogy otthon maradjon a két nagyobbik gyerekkel és a kisbabával. Ez az alapfelállás önmagában jól ellensúlyozza az akciófilmes, klisékkel telepakolt központi sztorit.

A folytatás fő alkotóelemei a remek családi humor, a kreatív témák, a dinamikus akciójelenetek és Michael Giacchino kiemelkedő zenéje. Nyulányka eddig – a jogi következmények, a család és az általánosságban maszkulin világ miatt – háttérbe szorult, most viszont kiélheti magát, mint kreatív és vagány női szuperhős. Egyébként a filmet általánosságban jellemzi egyfajta keserédes amerikai nosztalgia: egy – szerencsére – régmúlt korban ragadt kis valóság ez, amelynek rá kell döbbennie, hogy más idők járnak…

Mr. Irdatlan idáig a kenyérkeresőként tekintett magára, és határozottan nehezen viseli, hogy egyrészt a feleségét kérték fel elsőként, másrészt, hogy ő marad otthon a kölykökkel. A láthatatlanná váló Illana kamaszodik, és próbálja megérteni a család bizonytalan helyzetét; a villámgyors Will pedig a klasszikus kisöccs, aki állandóan hülyéskedik, és pörög. Ott van azonban a kisbaba Furi, akinél fokozatosan döbben rá a család, hogy ő is különleges. Ez az alapfelállás teszi ki a nagyon kellemes és szórakoztató humor jelentős részét, míg Helen és Bob kapcsolata, illetve szerepvállalása egy üdítő feminista vonallal válik korszerűvé, és egyedivé: mindketten tanulnak egymástól, és rádöbbennek, hogy a korábban kőbe vésett szerepek egyáltalán nem azok – és hogy ezzel nincs is baj.

A poénok és a családi „drámák” között pedig a rendező fenomenálisan megkomponált akciójelenetei vannak, amelyeket a remek térismeret és a Pixar káprázatos, rugalmas és lendülettel teli animációja realizál. A kiváló koreográfiához járul hozzá az, hogy a helyszínek felépítésére, valamint a szereplők ott betöltött helyére is aprólékosan odafigyelt a stáb: minden változás megmarad a későbbi jelenetekben is, és a térben történő mozgás kihasználja a lehetőségeket, legyen szó egy házról, egy vonatról, vagy egy hajóról. Ehhez adódik hozzá a másod-szereplőgárda, akik sajátos képességeit és jellegét roppant kreatív módon vetik be, anélkül, hogy bárminemű egyensúlybeli gondokba ütköznének. Giacchino zenéje pedig mint egy kiváló társ kapcsolódik, egy állandóan jelenlévő, de a reflektorfényt nem elraboló cimbora, amely szintén egyfajta nosztalgikus hangszereléssel emelkedik ki.

A történet a leggyengébb pontja az egyébként fenomenális és frenetikus élménynek, ugyanis gyakorlatilag az alapfelállás tisztázásától kezdve könnyedén ki lehet szúrni a csavart. Ez a kiszámíthatóság önmagában nem lenne probléma, de a mondanivaló is egyrészt lapos, másrészt már lerágott csont, ami kontrasztban áll a családdal kapcsolat, árnyalt és finoman közölt témáival. Míg Parréknál összetetten, kontextusban értelmezve láthatjuk kibontakozni a tematikát, addig a központi szál inkább egy klisés akciófilm szintjét éri csak el.

Mindent egybevetve egy remek, energiával, humorral, lélekkel és pozitív világszemlélettel teli kaland az egész családnak, amely szórakoztat, de elgondolkodtat, miközben a nosztalgiát és az üdítő modernséget mesterien keveri. Pont emiatt tompítja az élményt a sablonok és klisék alkalmazása, ugyanis a kelleténél is elcsépeltebbnek hat emiatt. Az eredeti kedvelői sem fognak csalódni, és megérte rá ennyit várni. Sőt, akik moziban nézik, egy bájos rövidfilmmel is gazdagabbak lehetnek a Bao formájában.

[letsreviewuserrating postid=”9003″ id=”7820″ title=”Neked mennyire tetszett a film?” content_title=”Olvasói értékelés” image=”9019″ format=”1″ design=”1″ score_box=”off” skin=”2″][/letsreviewuserrating]

Németh Gergő
Németh Gergő
Lelkes amatőrből lett filmkritikus, aki nem csak nézi a filmeket és ír róluk, de gyűjti is azokat. Az Artsomnia oldalán eddig közel 2000 cikk fűződik a nevemhez és reméljük a jövőben ez a szám csak nőni fog. Kedvenc filmek: Harcosok Klubja, Kontroll, Drive - Gázt!, A bárányok hallgatnak, Hetedik, Space Jam, Harry Potter-sorozat... Instagram: https://www.instagram.com/tattooedmoviecollector/
Hírdetés

KI NE HAGYD!