Ha kemény, bicskanyitogató filmet akar megnézni az ember, akkor az „igazságtalanul bolondokházába zárt áldozat” témát kell megkeresnie. Pláne igaz ez akkor, ha az a bolondokháza a XIX. század végén üzemel. Ebben az esetben minden készen áll arra, hogy megfelelő mennyiségben borzongjunk és dühöngjünk még akkor is, ha nem egy horrort, hanem „csupán” egy kosztümös, melodramatikus színeket sem nélkülöző filmet nézünk meg.
Az alkotás Victoria Mas azonos című regényéből készült. Egy karót nyelt, ostoba, kegyetlen apa egyetlen lánya, Eugénie (Lou de Laâge) halottakat lát maga körül. Néha rohamai vannak, a szoba olyan pontjaira bámul, ahol senki sem áll. Szerető testvére (Benjamin Voisin) aggódása nyomán a kedves papa nem rest, és Eugénie-t hisztéria diagnózissal (ez akkoriban bármire ráhúzható „betegség” volt) bolondokházába dugja, ahol megkezdődik egy tulajdonképpen teljesen normális nő kálváriája a híres Dr. Jean-Martin Charcot neurológus bábáskodása alatt.
A bicska már ki is nyílt a zsebünkben.
Az események nagy része az intézet falain belül játszódik, ahol szegény Eugénie-vel válogatott kegyetlenkedések történnek. Azonban mielőtt a film horrorba, de legalábbis totális erőszakba torkollna, egy kis gellert kap és másfelé veszi az irányt. Ennél több nem árulható el spoiler nélkül.
Egy bolondokháza belseje soha nem vidám környezet, a rendező, Mélanie Laurent (Oxigén) mégis képes valahogy enyhíteni a sokkot. A karakterek, bár egyszerűek – van itt tényleg bolond, nem annyira bolond, kegyelten ápoló, kedves ápoló –, de jól megformáltak, és ettől minden egy kicsit romantikussá, „kosztümössé” válik. Talán éppen ez a könnyítés teszi igazán élvezhetővé a filmet, és éppen ezért nem akarja kidobni senki sem a tévéjét az ablakon az igazságtalanság fölött érzett dühe miatt.
A színészek jól játszanak, az operatőr is teszi a dolgát, és ettől minden összeáll egy igencsak élvezhető, „mikor szabadul már ki a szegény lány” alkotássá. A film ugyanis nem fecsérel időt arra, hogy belerázódjunk a történetbe. Gyorsan peregnek az események, és Mélanie Laurent, aki háromszorosan megméretteti magát (íróként, rendezőként és színészként), gyorsan hangulatba hozza a nézőt. Bár a történet egyetlen nőről szól, mégis érezhető, hogy minden igazságtalanul intézetbe zárt nő nevében szól, és bár barbár és nem könnyen nézhető jelenteket is tartalmaz, van benne könnyedség, női báj. Talán éppen ettől válik élvezhető, sőt remek filmmé. Soha nem lépi át a képi nyersség küszöbét (melyet ebben a témában oly sok társa megtesz), mindig megmarad egy határon belül, és ez sem szolgál hátrányára, sőt, ebből kovácsol előnyt.
Az intézet borzalmai és a falakon belül zajló emberi kapcsolatok között okosan, jó érzékkel egyensúlyoz, és ezért mindenképpen érdemes arra, hogy megnyomjuk a PLAY gombot. Egy drámában, izgalomban, stílusban, mondanivalóban gazdag, mégsem túlzó drámát kapunk cserébe.
