Chloé Zhao filmje gyakorlatilag az egyik legnagyobb nyertese volt az idei díjszezonnak. A mozi témája ismerős lehet, több feldolgozásban is láthattunk hasonlót, ám éppen ez az, ami miatt tipikus Oscar-alapanyag. A főszerepben Frances McDormandot (Kutyák szigete) láthatjuk, akinek szemén keresztül tapasztalhatjuk meg a nomádok világát.
Fern egy iparvárosban élt férjével, ám amikor az ottani gyár bezárt, még a hely irányítószáma is megszűnt létezni. Ezután a nő férje elhunyt, így Fern addigi élete a múlté lett. Egy nap azonban úgy döntött, hogy egy lakókocsi társaságában útnak indul, hogy megtalálja élete értelmét.
A rendezőnő jól közelítette meg a témát, és egy igazán emberközeli aspektusból mutatja be nekünk a nomádok életét. Merthogy ez egy valóban létező életforma, különösen az amerikai kontinensen. Szinte minden területen nagyon autentikus a film, olyannyira, hogy a filmben megjelenő nomádok egy része a való életben is ezt az életet éli. Állítólag volt olyan, akinek fogalma sem volt, hogy egy hollywoodi moziban vesz részt, így teljesen önmagát adta. Igazi emberi történeteket és sorsokat hallgathatunk végig, ami megteremti a film szívét, és ami az igazi drámát szolgáltatja.
A főhősünk életét a kezdetektől nagyon emberien mutatja be nekünk a film. A lakókocsijában éldegél, rövidtávú munkákat vállal, néha teljesen egyedül, néha kisebb kommunákkal él, de sohasem tartózkodik huzamosabb ideig ugyanott. A film esszenciáját az utazás és az út során megismert emberi történetek, valamint a legszorosabb értelemben vett természetközeliség adják meg.
Az ilyen utazós road movie-k karaktereinek motivációja kisebb eltéréseket leszámítva megegyezik. A főhős életében valamilyen tragédia történik, és ezután útnak indul, hogy újra rátaláljon önmagára. Ebben a filmben is ez a fő vezérfonal, és ezt a keretet sikerült megtölteni érzelmes, emberi momentumokkal, miközben mi magunk is úgy érezhetjük, mintha ott élnénk ezekkel az emberekkel a szabad ég alatt.
A nomádok megítélése egyébként egy érdekes téma. Sokan egyből arra asszociálnak, hogy ezek egytől egyig azok az emberek, akiket a rendszer bedarált és a társadalom peremére sodródtak. Ez részben igaz csak, ugyanis itt nem feltétlenül szegény embereket látunk, hiszen egyes karakterekről megtudjuk, hogy van családjuk, lenne hova hazamenniük, viszont önként választották ezt az életformát, ugyanis nekik erre van szükségük ahhoz, hogy megtalálhassák önmagukat.
A filmnek hatalmas cselekménye nincsen, gyakorlatilag úgy érezhetjük a nézése közben, mintha egy dokumentumfilmet néznék egy nomád életstílust gyakorló nőről.
Filmtechnikailag azonban köze sincs a dokumentarista műfajhoz, ugyanis a mozi során gyönyörűen fényképezett jelenetsorokat láthatunk. A sokszor festői képeket idéző jelenetek egyszerű, de annál szebb dallamokkal párosulnak, és ez végigkíséri a mozi egészét.
A Nomadlandben minden megvan, ami a hasonló témájú filmekben előfordul. Az ilyen, utazós filmekre általában igaz az, hogy a szó szerinti, fizikai utazás alapvetően a belső, lelki utazás szimbólumaként is felfogható. A mozi egyszerre szól a magányról, a gyászból való továbblépésről és az ember és a természet közti elemi kapcsolatról. Egy nagyon emberi mozi, ami leginkább azoknak fog átjönni, akik szeretik a lassabb mederben csordogáló filmeket, amikben nem a cselekmény, hanem inkább a hangulat a fontos.
