Rögtönzött közvélemény-kutatásom során azt állapítottam meg, hogy még mindig Hollywood és az ott gyártott alkotások a legnépszerűbbek. Nincs ezen semmi meglepő, a legtöbb pénz ott cserél gazdát ebben a szakmában, de ha átfuttatjuk a szemünket, mondjuk, az elkövetkező hetek filmes megmozdulásain, belebotlunk különböző égtájakról, régiókból, országokból érkező filmhetekbe, fesztiválokba, amik palettája rendre olyan alkotásokat vonultat fel, amelyek később közönségkedvenccé avanzsálódnak. Jut eszembe, október végén kezdődik a 6. Skandináv Filmfesztivál, ott a most górcső alá vett film is megtekinthető lesz.
Az idei norvég eresztésből jött el hozzánk Hans Petter Moland Lótolvajok című filmje, amely Pet Petterson azonos című, 2003-as bestsellerét dolgozza fel. Senkit ne tévesszen meg a cím, nem a vadnyugatra megyünk. Észak-Norvégiában járunk, 1999-ben, főszereplőnk a feleségét gyászoló, világtól elvonuló Trond (Stellan Skarsgård). A jelenben zajló események magyarázatát rendszerint visszaemlékezéseiből vagy rémálmaiból, flashback formájában, esetleg narrációja során ismerjük meg, nem feltétlenül ragaszkodva az időrendiséghez. Megtudjuk, hogy Trond 1949 körül, 15 évesen (akit fiatalon Jon Ranes alakít) egy egészen komoly nyarat élt meg, tele kalanddal, tragédiával, változással – aztán megnézhetjük, hogy egy-egy esemény milyen hatást gyakorolt a felnőtt, ma már idős énjére. Nem szívesen lőnék le egy fordulatot sem, arra azonban fel kell készülnie a nézőnek, hogy nem egy feszített tempójú, sodró lendülettel megáldott alkotást fog látni. Fordulatokról beszélek, de ezek inkább amolyan „tantuszok”, amik vagy leesnek, vagy nem.
Kurta párbeszédek még kurtább mondatokkal, sok-sok arcjátékkal, elnyújtott snittekkel – szinte hallani, ahogy a karakterek fejében fordulnak a fogaskerekek. A felületes szemlélő számára úgy tűnhet, Skarsgård elfelejtette a film elején becsukni a száját, ami aztán a vége-csapóig úgy is maradt – de ha TÉNYLEG odanézünk a vászonra, bizony kiderül, hogy mindegyik színész, gyerektől felnőttig rengeteget dolgozik szerepén a mimikájával, igyekezve pótolni a szöveg hiányából fakadó ismerethézagokat. Lassan, komótosan csordogáló történetével művészfilm ez a javából, rétegfilm, amit nem biztos, hogy a saját célközönsége szeretni fog. Nem mondja el a nézőnek, hogy mit is kell gondolnia, viszont nem ad stabil alapot ahhoz, hogy bármelyik, saját maga kreálta verziót el tudja hinni. Sok részlet hiányzik, a kétórás játékidő mégsem bírja el a felvonultatott dráma mennyiségét, ez pedig behatárolja a képzeletet. Nem arról van szó, hogy nem tudja az ember eldönteni, hogy vajon mi lett a film vége, hanem olyan dolgokat nem tesz tisztába a rendező, amik ismerete nélkül csökken a sztori – és így a film – élvezeti értéke. Jó dolog kanyarogni az időben, megdolgoztatni a néző agyát, de kérdem én, mi a pláne abban, ha egyszer kiírják, hogy melyik évben járunk, egyszer meg nem? Ezen amúgy az se segít, hogy mindenkinek ugyanaz az egy váltás ruhája van, hogy tutira ne legyen megkülönböztethető, a vészterhes nyár során melyik esemény volt előbb a másiknál.
A film legnagyobb hibája azonban, hogy elodázta a végét. Igaz a mondás, hogy a kevesebb néha több, ennek lett iskolapéldája ez az alkotás. Nagy, már-már túl nagy merítés súlyos emberi érzelmekből és témákból, mint a halál, a gyász, az elvesztés, az első szerelem, az apa iránti kötődés, az izgalom vagy a féltékenység – sok téma felületesen kidolgozott maradt, és hiába narrálja Skarsgård végig az egész filmet, elmarad a katarzis. Konkrétan elnyisszantják a sztori végét. Legalább három olyan pontot tudtam volna megadni, ahol minimum „katarzis-szerű” lezárás kerekedett volna, erre kapunk egy olyan befejezést, ami nemhogy nem oldoz fel (vagy esetleg hagy nyitva) kérdéseket, hanem a vászon egyszerűen ledobja magáról a nézőt.
Ami viszont remekül sikerült, az a kép és a hang. Berlinben Rasmus Videbæk és Thomas Hardmeier operatőri munkáját Ezüst Medve-díjjal értékelték, nem alaptalanul. A tájképek kicsiben és nagyban is gyönyörűek, akár erdőben, akár hegyen baktatnak a szereplők, de még akkor is, ha a kameraszög maximum szűkszekondnyi, a jelenet pedig egy házban van. Ehhez társul, hogy minden egyes zaj, zörej, légvétel, susogás, reccsenés, dübbenés felerősített, élesen hat, tisztán kivehető, ezáltal a kép- és hangélmény olyan tökéletes, hogy gyakorlatilag ott vagyunk a szereplőkkel az adott helyszínen. Kár, hogy a történetvezetés miatt az ember elunja magát a film végére.
