Nem vagyok egy romantikusságra hangolt alkat. Tulajdonképpen azért néztem meg a filmet, hogy tudjak írni róla, de mégsem bántam meg. Nagyjából négy perc után fontolgatni kezdtem, hogy ez mégsem fog menni. Akkor kezdett kiégni a vezeték, amikor a nagyon szerelmes fiú tökéletes, kigyúrt testtel, félmeztelenül gyalult egy kicsit. Félmeztelenül! Aki életében gyalult egyszer, vagy egyáltalán a kezébe fogott egy gyalut egy asztalosműhelyben, annak a leghalványabb gondolatában sem fordul meg, hogy melóhoz le kéne venni a pólót. Szóval. Majdnem kikapcsoltam. Nézze meg egy harminc évvel fiatalabb sorstársam, akinek még számítanak a nagyon szerelmes képek. Rá máshogy hat, mint rám, az már biztos.
Aztán mégis maradtam, mert lenyűgözött a tény, hogy egy újszülöttnek tényleg, de tényleg minden vicc új. Ez a film ugyanis az akkor nagyot durranó, 1990-es Ghostot idézi, ahol Demi Moore és Patrick Swayze együtt gyömöszkéli az agyagot – nyilván ők is szerelmesen. (Aki nem tudja, miről van szó, az kérdezze meg a papáját, mamáját.) Sőt, a film nemcsak idézi a régi klasszikust, de szinte le is másolja azt. Nézzük, miről is van szó.
Van két nagyon szerelmes, végzős gimnazista. Egy lány, Riley, aki szuper szerelmes, egy fiú, Chris, aki félmeztelenül gyalul és úgy szerelmes. Látszik rajtuk, hogy örökké azok lesznek, mert motorral kimentek egy halálosan keskeny móló végéig (Vajon miért? Egyikük sem mozgássérült.), és ott csókolóznak.
Aztán, ahogy a Ghostból már tudjuk, történik valami. Vagyis egy baleset, ahol a srác meghal, a lány meg egyedül szerelmes tovább. De nem bírja a magányt. Míg a srác találkozik szintén halott mentorával (itt szűnjek meg, ha a rendező nem látta Cuba Gooding Jr.-ral a „Csodás álmok jönnek” mozit) és kitapasztalja, hogy hogyan kell halottként élni, addig a lány ki van készülve. Azonban Demi Moore örököse, Riley (a lányt alakító színésznő, Alexandra Shipp szülei azon a nyáron lettek szerelmesek, amikor a Ghost megjelent, talán éppen a film hatására) már nem fazekas, hanem grafikus, vagyis rajzol. Mindegy.
A lényeg, hogy a srác megjelenik és megint egymásra találnak. Csókolódzás, meg minden. Eközben van egy rendkívül mondvacsinált probléma, nevezetesen, hogy a lány vétkes-e vagy sem a balesetben. Aki vezetett már valaha, nagyjából tudja, hogy igen, hiszen negyven percig nézték egymást az út helyett egy robogó autóban. A lényeg, hogy a srác szerelmesen segít, és a lány szerelmesen egyre jobban függővé válik a sráctól, ami nem egészséges, tekintvén, hogy az egyik fél lényegében nem él.
Aztán történnek a dolgok a maguk ghostos rendjén. Van még pár tökéletesen jelentéktelen, de azért nyilván szívszorítóan drámai mellékszál. És persze kiderül, hogy a szellem-húsvér szerelmi kapcsolat nem egészéges. A dráma fokozódik és pörög és a végén megoldódik, hiszen egy ez romantikus film, mely az első gyalulós képkockákból is kiderül, szóval lesz szerelmi bánat és tragédia és őrjöngő szerelem és nyugodt szerelem és féltékeny szerelem és elkeseredett szerelem és megértő szerelem és elengedő szerelem, meg a többi mindenféle szerelem.
Nyilván látszik, hogy tényleg nem vagyok romantikus alkat. Vagyis talán mégis az vagyok, de a tizennyolc évesek lelkesedése, hogy mindegy, mit nézek, csak félmeztelen gyalulás, csók, egymásra találás és szívszaggató vég legyen benne, már kikopott belőlem.
Ez a film mindazonáltal nem rossz. Egy hatalmas, minimum harminc évet átívelő sablon-kaptafa, amit meg lehet nézni. Annak még élvezhető is lesz, aki 2000-ben született, mint a filmbéli Chris (Nicholas Hamilton), vagy annyira ki van éhezve a romantikára, hogy mindegy, mit néz. Egy biztos: azoknak készült, akik most fiatalok. És azok készítették (Scott Speer, 39), akik éppen a Ghost idejében voltak nagyon-nagyon szerelmesek. Akartak egy új Ghostot az újszülötteknek, mert azok olyan régi, majdnem fekete-fehér vackot úgysem néznek meg, és nekik úgyis minden vicc új. Ha ezt megnézik, akkor majd még szerelmesebbek lesznek. Annyira, hogy ezt a filmet pár perc alatt el is fogják felejteni.
