Képzeljük el, hogy arról értesülünk, hogy a gyerekünk osztályában csúnya verekedés tört ki. (Ja, ehhez előbb képzeljük el, hogy a gyerekünkkel szoktunk beszélgetni. Ha ez utóbbi nem megy, akkor különösen melegen ajánlom a Külön falka megtekintését). Tegyük fel, hogy elkezdünk érdeklődni a részletek felől, és kiderül, hogy a támadó apja épp most szabadult. Tovább érdeklődnénk, hogy mégis miért tört ki a verekedés? Vagy bölcsen bólogatva rálegyintenénk? Netán felsőbbrendűnek éreznénk magunkat, há’nálunkilyensosenem? Az elsőfilmes Kis Hajni nem legyint rá, pláne nem érzi magát felsőbbrendűnek, a Külön falka pedig úgy tud a szeretetről beszélni, hogy amúgy 90%-ban a gyűlöletről, a gyávaságról és a kommunikációképtelenségről szól. És közben még szórakoztató is…
Niki (Horváth Zorka) átlagos, utálatos „problémásgyerek”, egy eleinte ki nem fejtett balhé miatt épp most került új iskolába. Tuti mindenki látott már ilyen haszontalan kölköt. Plázákban lóg, összevissza hazudozik, szemtelen. Még csak nem is valamiféle izgalmas forradalmár karakter, hiszen egyrészt túlfejlett igazságérzete van, ami nem menő, másrészt csóró, ami még annyira sem menő. A többi gyerek a legjobb esetben is keresztülnéz rajta. A nagymamája (Füsti Éva) neveli, aki a kislányt becsülettel eteti és ruházza – ahogy becsülettel eteti és pelenkázza a haldokló nagypapát is – de beszélgetni, érzelmeket nyilvánítani nincs idő, vagy akarat, vagy tehetség. A kislány fejébe veszi, hogy megkeresi Kondor Tibort, az apját (Dietz Gusztáv), akiről annyit tud, hogy mostanában szabadult a börtönből, de azt már nem tudja, hogy mi köze volt az anyja halálához.
Ebből a sztoriból bárki fél kézzel össze tudott volna dobni egy véres-sírós-rögvalóságos, humortalan, steril szenvedéspornót, amire kizárólag mazochista filmesztéták ülnek be, hogy aztán hümmögve megvitassák a társadalmi rétegződést. Szerencsére nem ez történt. Először is: a taktika, ami nagyon ritkán szokott bejönni, az most bejött. A jiu-jitsu bajnok, MMA harcos, egykori viselkedésproblémás és drogfüggő, jelenlegi bulvárhős Dietz Gusztáv (alias „Cápa”), mint amatőr színész TÉNYLEG megteszi azt a szívességet a rendezőnek, hogy mindenféle manírtól mentesen, tökéletes hitelességgel alakítja Kondor Tibor figuráját. Lehet, hogy a világon semmi mást nem tud eljátszani. Lehet, hogy egyszerűen csak önmagát adja. Nem érdekel. Ebben a filmben ezt a szerepet valószínűleg senki nem tudta volna így megcsinálni. Ha bármit a szemére lehet vetni, az az, hogy néha nem lehet érteni, amit mond, de még ez is passzol a karakterhez. (Dietznek eleinte nagyon komoly problémái voltak a szövegtanulással, meg úgy általában azzal, hogy kamerák előtt kell dolgoznia, ami nem kevés feszültséget okozott a forgatás során).
Másodszor: a forgatókönyvíró-rendező Kis Hajninak sikerült nagyon jól elkapnia azt, amit az átlagember számára is fogyasztható filmben ritkán magyaráznak el nekünk, vagyis hogy minél hangosabb valaki, annál jobban fél. A kétméteres, kigyúrt kidobóember, aki simán félholtra veri alkalmi ellenfeleit, egyfolytában retteg. Retteg a felelősségtől, a lányától, az anyósától, a múltjától, a jelenétől és legfőképp a jövőjétől, ezért mindenbe és mindenkibe beleköt. Ha ő fél, féljünk mi is, a jó édes anyánkat. A nagyok, az erősek és az okosak lepattannak róla. Egyetlen ember segíthet rajta: egy 20 kilós, szőke kislány, akit nem lehet átverni, mert úgyis észreveszi – de Tiborunk először nyilván megpróbál neki is hazudni, ha jókedvvel nem is, de legalább bőséggel. Ahogy apránként rádöbben, hogy a keménykedés és a mellébeszélés semmit nem old meg, úgy derül ki lassacskán a kislányról is, hogy problémás ugyan, de nem romlott. Ebben a sztoriban nem csak a gyerek nő fel, hanem a felnőtt is.
Harmadszor: nincs hálivúdi felelősségre vonás, nincsenek jók és rosszak, csak elcseszett életek. Kondor Tibor nem „jó”, hiszen folyamatosan ijesztget minket, átlagembereket, sőt, néha túl is lép a puszta ijesztgetésen. Ezt nem lehet szépíteni, és a film hála istennek nem is szépíti. Ez akkor is szemét dolog, ha tudjuk, hogy senki nem magától lesz ilyen. A film elején a kis Niki is a legjobb úton halad ugyanezen az úton.
Az alkotás csúcsjelenete számomra mindezek miatt az, amikor egy verekedés után az iskolába behívják gazdagékat és szegényéket, hogy a szülőkkel megbeszéljék a gyerekek viselkedését.
A pedagógusok nem tudnak mit kezdeni a helyzettel (valószínűleg nem is akarnak, de ha akarnának is: nem pszichológusok). A nézőnek viszont nem csak ezzel kell szembesülnie, hanem azzal is, hogy gazdagék és szegényék gyereke pontosan ugyanazzal a démonnal küzd: a családok nem figyelnek a gyerekekre, nem csoda, hogy a gyerekek nem tanulták meg, hogyan kell másra figyelni. Az elkényeztetett cukoregérke semmivel sem jobb, mint az elhanyagolt vadóc, sőt, a figyelem helyett biztosított pénz cukoregérkéből igazi patkányt csinál. Ebben a helyzetben pedig pont egy erőszakos börtöntöltelék az egyetlen, aki őszintén szólal meg – cukoregérke életében egyébként valószínűleg elsőként – és keresetlen szavakkal ugyan, de elmagyarázza, hogy mennyire tökmindegy, hogy valakit mentálisan vagy fizikailag bántalmazunk. A lényeg a maradandó sérülés, ami egy egész életet megváltoztathat.
A társadalmi és a magánéleti mondanivaló ebben a filmben különleges egészet alkot, méghozzá úgy, hogy a tanulságokat nem érezzük szájbarágósnak, a főhősöknek pedig rózsaszín szemellenző nélkül is szurkolni tudunk. Tibor és Niki egymásra találása, a köztük botladozva kialakuló szeretet esélyt ad az esélytelenségben, de az út rögös, és főhőseink jobb minta híján hajlamosak a döccenésekre erős indulatokkal reagálni. A társadalom viszont nem veszi – nem veheti – figyelembe a személyes indulatokat, ehelyett törvények szerint működik, mely törvények szerint se Kondor Tibornak, se a lányának, se senki másnak nincs joga fizikai elégtételt venni a becsületén esett sérelemért. Mint ahogy ezt a film is sugallja, egyre többen vannak azok, akik vígan fütyörészve rúgják be ezt a kiskaput, elfeledve, hogy minden egyes esetben, mikor a törvény nem, csak az igazság sérül, egy nanométernyit csökken a rendbe vetett hit. Ha pedig ezek a nanométerek összeadódnak, az egész blöff kártyavárként omlik össze. Jól gondoljuk meg ezek után, érdemes-e a másikat csicskáztatni, akár családtag, akár vadidegen, mert lehet, hogy az egész több tonnás kártyavár pont a mi fejünkre szakad majd.
Ennek az egész végtelenül komplex rendszernek az ellentéte valamiféle gondtalan állati lét lenne a „falkában”, a film címén kívül valószínűleg erre utalnak azok a gyakori képek, mikor egy-egy szereplő a nyűgei közepette rácsodálkozik egy-egy darabka természetre. Hiába azonban a rácsodálkozás, a menekülés vágya irreális, az emberi közösségen belül vagyunk kénytelenek túlélni. Hamis illúzió viszont arra várni, hogy majd a „társadalom” megoldja a mindenkori kondortiborok meg a gyerekeik problémáit. Az embereknek épp elég baja van enélkül is. Lehet, hogy szörnyű azt látni, hogy a tanár a kérődzők emésztéséről magyaráz, miközben három szívből jövő szóval akár sorsokat fordíthatna meg – de a tanárnak a kérődzők emésztését adták ki feladatnak (ahogy Kondor Tibornak az ordítozást és a lökdösődést), nem a világ jobbá tételét. Akinek ez nem tetszik, nézzen magába, hogy hány lelket mentett meg pl. a múlt héten. Elenyészően kevés Jézus szaladgál közöttünk, az emberek vagy megváltják egymást, vagy együtt kárhoznak el. Leszünk szívesek odafigyelni a gyerekeinkre – kéri udvariasan a film – és ha emellett marad energiánk, esetleg egy kicsit figyelhetünk másokra is.
