Nem fogok hazudni, izgatottan énekeltem már nyár elején a Másnaposok szépfiújának (Bradley Cooper) első önálló rendezésében készült filmjének – a Csillag születik – betétdalának publikált sorait. Október 2-án, tehát reményekkel telve álltam be a moziterem előtti kígyózó sorba, várva a nagy csodát. Engem már az official trailer is megvett, így nagyjából tudtam mire számíthatok az alkotással kapcsolatban, ezért úgy érkeztem a vetítésre, hogy ez pazar lesz!
Persze kíváncsian vártam, hogy a direktori szerepe mellett filmbéli – ugyan lecsúszott – énekesként „tündöklő” Cooper (Jackson Maine) hogyan hozza egy alkoholista és drogfüggő formáját. A film első pár jelenetében még csak egy „átlagos” szombat esti bulira húzható fel a történet, miszerint a koncert után Jackson betér a helyi bárba, ahol – nyilván előre sejteni lehetett – Ally (Lady Gaga) szokott fellépni, más más nyelven énekelt zeneszámokkal, azon az estén például a jól ismert „La Vie En Rose” sanzonnal, Edith Piaf méltán hírhedt klasszikusával. Elfogult vagyok Edith Piaffal szemben, így számomra ez is kellemes meglepetés volt a filmben. A történet halad tovább Ally és Jackson megismerkedésével, mely meglepően könnyen alakult, hiszen Jackson betér a színfalak mögé utána pedig már azon kapjuk magunkat, hogy egy másik bárban iszogatnak. Furcsállottam, hogy egy ekkora énekes, aki a Glastonbury fesztiválon lép fel, milyen könnyen mozog egyik bárból a másikba, feltűnés nélkül. Ezt a kis negatív érzést azonban könnyen feledtette velem a következő jelenet, amiben végre felcsendült az általam olyannyira várt Gaga hang. A hang. Libabőr jellemezte ezt a pár percet.
Hamarosan minden beindul Ally és Jackson körül, együtt turnéznak, dalokat írnak, és látván a turnébuszt, szórakozásban sincs hiány. Muzikális típusként – noha nem játszok semmiféle hangszeren – hihetetlenül izgalmas momentumokat élhettem át a moziszékben, amikor a fesztiválon bevittek a színfalak mögé, láthattam a backstage-ben lévő szervezkedést, hallhattam a próbák lüktető ritmusát, melyekhez remek képi világ is társult. Olyan volt, mintha a nyakamban egy „Staff” belépővel jártam volna végig egy fesztivált.
Negatívumként meg kell említenem, hogy mindezek után rohamosan megváltozik Ally élete. Személye körül megjelennek a menedzserek, TV show-kra való felkérések, tudjátok, ami ilyenkor „mese habbal” módon jellemzi a sztárok karrierjét. Ezek a fordulatok nagyon hamar következtek be, és ami engem kizökkentett a ritmusból, valamint éreztette velem, hogy sajnos tényleg „csak egy filmet nézek”, az az volt, hogy Ally-t pár perc múlva már Grammy díjra jelölik. Ally fent, Jackson lent. Így kerülnek egyre távolabb egymástól karrierjük szempontjából, de szerelmük – annak ellenére, hogy rengeteg hullámvölgyet élt át – még mindig tart.
Az alkotás vége felé több fordulatra is lehet számítani, továbbá néha kicsit taszító, néha kellemes, olykor pedig egészen sokkoló részekre is. A film összességében véleményem szerint siker. Ami engem igazából egész film alatt elvarázsolt, azok az elképesztően jól összedobott zenék, Gaga egyszerű, de annál egyedibb és határozott karaktere, ami a filmben átalakul a sminkek, jelmezek és a hajkreációknak köszönhetően. A fentieket összevetve, számomra egy hatalmas kaland volt az egész film, minden percében úsztam az árral. Meglepetésként ért és kellemesen csalódtam, hogy Cooper a saját hangján énekelt, Gaga pedig hozta a tőle elvárt énekesi szintet, tehetsége azonban a színészi pályán is megmutatkozott.
