Ha nem lenne ilyen király a zenéje, nem nyomnák tele nosztalgia-karakterekkel, nem lenne ott Pedro Pascal ércesen doromboló hangja meg vagány páncélja, na meg Baby Yoda sem, akkor megkockáztatom, hogy a The Mandalorian nem lehetett volna ekkora világjelenség. Persze Star Wars, meg a Star Wars-ot mindenki szereti. De szeretni valamit nem elég a világjelenséggé váláshoz. Ahhoz imádni kell! Rajongani érte! És ez az, amit Dave Filoni és Jon Favreau felismert, hogy az emberek akarnak rajongani a Star Wars-ért.
Bár az új trilógia rekordokat döntögetett nézettség szempontjából, de a feketeöves fanok elvárásait mégsem sikerült teljesen kielégíteni. A franchise univerzuma akkora, hogy abból bármit és mindent meg lehetett volna csinálni. J.J. Abrams és a többiek azonban mégis Az ébredő erőtől a Skywalker koráig futó hármast csinálták meg. Lelkük rajta. Megnéztük, mert Star Wars, és szerettük is, de nem imádtuk. Jon Favreau márpedig ezt látta meg a dologban, hogy az emberek megint zsongani akarnak és azt akarják, hogy a csapból is a hamisítatlan messzi-messzi galaxis folyjon. Ezért a matéria gyerekkora óta elkötelezett hívével és a Clone Wars animációs sorozat kreátorával, Dave Filonival karöltve gondolt egyet és kirángatta a franchise-t egy mély és feneketlen gödörből. Ennek a ráncibálásnak az eredménye lett a The Mandalorian sorozat. „Dank Farrik!” – mondaná Mando, ez aztán megérte!
A széria első évadjában megismertük a vadnyugati stílusban magánzó fejvadászt, Mandót, aki jó kis zsoldért cserébe gyűjtögeti be a fejükön célkeresztet viselőket. Miután az a célkereszt egy édes csöppség, nevezett Baby Yoda, akarom mondani a Gyermek fejére kerül – aki egy ízben még meg is menti a mandalóri harcos életét –, Din Djarin úgy dönt, minden erejével azon lesz, hogy ezt a kis zöld, mocorgó csomagot megvédje. Az ex-birodalmi hadúrnak, Moff Gideonnak (Giancarlo Esposito) persze kell az erőérzékeny, jedi-képességű poronty, így rohamosztagosok hadát zúdítja Mandóra (Pedro Pascal) és a társául szegődő, volt lázadó katonára, Cara Dune-ra (Gina Carano) és a szintén fejvadász Greef Kargára (Carl Weathers). Az akciódús évadzáróban Mando végül „ellovagol a naplementébe” űrhajóján és céljául tűzi ki, hogy visszaviszi a kicsit a jedikhez, ezzel nyitva hagyva a kaput a második évad nagy labdalecsapásainak. A nagy lecsapások azonban csak módjával történtek meg, de erről majd később.
Az első évad legnagyobb kritikája, annak ellenére, hogy a képi világa lenyűgözően hozta a hamisítatlan Star Wars-hangulatot, a lassabb üteme volt. Annak ellenére, hogy a képi világa és az egész világépítése irtózatosan menő, a megszokott SW-pörgés helyett komótosabb tempót diktált és inkább volt űr-western, mint az eredeti trilógiából megismert űropera. A második évadban tovább folytatódik ez a nyugis tempó, azonban a szezon vége felé egyre jobbal begyorsul és nagyobbak lesznek a durranások is.
Ott indítunk, ahol letettük a könyvet: Mando a Gyermekkel utazik a Tatooinra, ahol a szóbeszéd szerint egy szintén mandalóri fejvadász él, aki majd segíthet neki megtalálni a jediket. Nos, vele nem találkozik, de cserébe kapunk egy kis buckalakó-kalamajkát és nem kevés akciót.
***SPOILERES TARTALOM KÖVETKEZIK!***
A sok kaland után aztán első epizód végén valóra válik a rajongók minden álma és megjelenik maga Boba Fett is, akinek híres páncélja ügyes-bajos módon Mando birtokába kerül. A második epizód egy vérbeli töltelékrészre sikeredett, amiben Mando és kényszer-potyautasa hatalmas pókoktól és az Új Köztársaság rendfenntartói elől menekül egy jégbefagyott bolygón. A harmadik részben a „fan service” a gázra lép és megjelenik a Clone Wars és a Rebels animációs sorozatokból ismert Bo Katan Kryze (Katee Sackhoff), aki egy jedihez való eligazításért cserébe megkéri Mandot, hogy szálljon be renegát mandalóri harcosai közé és segítsen elfoglalni egy birodalmi szállítóhajót. A negyedik epizódban Mando visszatér Cara Dune és Greef Karga mellé, akikkel szétkapnak egy birodalmi bázist, ahol többek között Moff Gideon titokzatos projektjének részleteire is rábukkannak. Az ötödik részben tapos a legjobban a rajongói lokomotív, amikor is feltűnik Ahsoka Tano (Rosario Dawson), a jedi, akihez Bo Katan küldte Mandót. Ahsoka és Baby Yoda jedi diskurzust folytatnak és kiderül a Gyermek igazi neve (Grogu) és származásának körülményei is. A nagy találkozás örömére összefognak, hogy szamuráj módra felszabadítsanak egy elnyomott vidéki várost. Nagy meglepetésre azonban Ahsoka nem vállalja a Gyermek tanítását, így Mandóra hárul ismét a feladat, hogy elvigye a kicsit egy régi jedi templomhoz, ahol majd összekapcsolódva az erővel eldőlhet a sorsa.
A hetedik rész színtiszta akciót kínál. Amíg Baby Yoda kapcsolódik az erőhöz és öntudatlan állapotban csücsül egy kövön, Mando, a segítségére siető Boba Fett és Fennec Shand fejvadászok a kicsit megszerezni igyekvő rohamosztagosokat aprítják. Ebben a részben Boba végre magára öltheti régi páncélját a rajongók nagy örömére, hogy aztán egymaga minden rohamosztagost nagyon epic módon ledaráljon. A birodalmiak azonban nem olyan könnyen kaphatók. Amíg a gyalogokat püfölik, néhány elit rohamosztagos droid elrabolja az apróságot. A hatodik részben a három mesterlövész, kiegészülve Cara Dune-nal és az első évadban lesittelt Mayfelddel, megrohamoznak egy birodalmi bányát, hogy megtudják, hol rejtegeti Moff Gideon a Gyermeket. Az évad legjobban sikeredett részében az akció mellé filozófiai kérdések is társulnak és sok kötél szakad. Olyannyira sok, hogy még Mando is háttérbe szorítja saját hitét és leveszi a sisakját, így végre újra megláthatjuk Din Djarin igazi arcát. A záróepizódban pedig Mando és verbuvált csapata összefog, hogy kiszabadítsák a kicsit Gideon fogságából.
***SPOILER VÉGE***
Egy szó, mint száz, a sztori a második évadban is rejteget bőven izgalmakat, titkokat és nem kevés érzelmet. Egyébként az egész évad ezúttal sokkal akciódúsabbra kerekedett, mint az előző, és ismét sokat merít a Clint Eastwood-i westernek és a Kurosawa-féle szamurájfilmek zsánereiből is. Plusz ezekben a részekben talán még jobban tetten érhető az egész sorozat epizodikussága, a fő szál melletti mellékküldetések. A rendszer ugyanaz: megkérik Mandót, hogy segítsen megoldani valamit, cserébe pedig útbaigazítják. Így hősünk egyik bolygóról a másikra röpköd, miközben egy tucat új karaktert ismerünk meg – és ismerünk fel – rengeteg easter egg és legalább annyi klisés elem kíséretében. Nyakig ér a „fan service”. Talán kicsit túl fullasztó is lesz, hiszen az epizódok történetei nem a legösszetettebb, legérdekesebb sztorik és csupán nosztalgia-karakterekkel telerakni nem igazán elég. Akarva-akaratlanul az az ember érzése – még ha szereti is a franchise-t –, hogy a kezünkbe nyomott cukros édességek hadával akarják kiszúrni a szemünket, és az egész nem több ártatlan cukiskodásnál és Star Wars-illatú mézesmadzagnál. Erre ráerősít, hogy az események is átbillentek az akció oldalára, és minden részben fel kell, hogy robbanjon valami. Egyértelműen több lövedék hagyja el a fegyvereket, mint ahány szó a szereplők száját. Ennél picit többre vágynánk és tudjuk, hogy képesek ezt megadni.
Mando stílusa is változott. Már nem mondogatja, hogy” This is the way”, már nem jár túl mindenki eszén és nem mindig ő a legnagyobb játékos sem. Sebezhető lett, és ennek a sebezhetőségnek a forrása a Gyermek, aki iránt felelősséggel tartozik. Megkedvelte és meglágyította a jelenléte. Az ő kettejük kapcsolatának az íve szemmel láthatóan változik. Ez az elpuhulás karakterépítés terén jeles, de ha a sztori íve ehhez nem képes elég konfliktust termelni, akkor az egész ellangyosodik. Néhány rész erejéig bizony ez is történik. Mando elveszíti az integritását adó szürkeségét és átcsúszik fekete-fehérbe, ahogy vele együtt a sztori is. Ez érezhető a széria humorán is, mintha időnként nem venné elég komolyan saját magát.
Megfigyeltem, hogy a sorozatok esetében a hetedik részek általában a legjobbak, legizgalmasabbak és úgy kábé minden pozitív „leg”-et magukénak tudhatnak. A The Mandalorian első évadjának hetedik részét sokáig a legjobbnak tartottam, egészen addig, amíg nem láttam a második évad-hetediket. Ebben a részben nyoma sem volt a cukiskodásnak, a puhaságnak vagy a langyos állóvíznek. EZ A RÉSZ ANNYIRA ZSENIÁLIS, hogy azt nehéz szavakba önteni!! Végre egy rész, amiben a szó/lövés arány az első javára billen. Ez már igazi Star Wars! Ez az, amiért rajongunk! Semmi szimpla töltelékduma, itt masszív filozófiai dialógok vannak, kérem, egymásnak feszülő világnézetekkel és hajszálon függő helyzetekkel, a szürkeség köntösébe bugyolálva. Mondanivaló és akció terén is tökéletes a balansz. Olyan érzelmi hullámvasútra rak fel, amit elképzeléseink szerint csak a záróepizód képes megugrani. ÉS MEGCSINÁLJA!! A nyolcadik rész nemcsak az évadot, hanem az egész széria eddigi történeti szálát zárja le egy olyan befejezéssel, amiről a rajongók álmodni sem mertek. Ököl, fegyver és ideológia feszül egymásnak az egész The Mandalorian legnagyszerűbb részében, és olyan mód zárja le az első két évadot, hogy attól a fanok a földön keresik az állukat. Semmi tökölés, tiszta akció, hovatovább izgalmak és egy veterán karakter tökéletes belépője a legtökéletesebb lezáráshoz! Na, valahogy így kell összerakni egy évadzárót 2020-ban! „Dank Farrik”, eddig ez miért nem ment?!
Azért, mert a készítők rettentő mód ráérnek. Emiatt van ez a lassú építkezés, a kivárás és megkavarás, amit a nézők folyamatos fordulatokhoz és látványos grandiózussághoz szokott szeme nehezen vesz csak be. Eddig ezt a késlekedést és tötymörgést nem értettem, de most, hogy már tudom, a Disney milyen Star Wars-projekteket tervez a jövőben indítani, már minden kikristályosodott. A készülő Ahsoka sorozat és a Rangers of the New Republic történeti szála a hírek szerint több ízben fogja keresztezni egymást a The Mandaloriannal, hogy a végére az egész valami igazán grandiózussá kulminálódjon. Hát persze, hogy ráérnek így, hisz még csak a legeslegelején vagyunk! Ami bevált a Marvelnél, az be fog válni a Star Wars-nál is, lévén bármit is csinálnak, ami SW, azt mindig, minden körülmények között tömegek fogják követni. Így addig, amíg nem indul be igazán a sztori, a nézők figyelmét leköti az aktív „fan service” -hadművelet. Áháá! Úgy könnyű ám nagyot álmodni, ha nincs mit veszíteni. Ahogy pedig Jon Favreau-t és Dave Filonit ismerjük, a megoldás valami fenomenális lesz! Csak bírjuk ki türelemmel!
