fbpx
18.1 C
Budapest
csütörtök, szeptember 23, 2021
KezdőlapFilmKritikákRánk mosolygott Tatuin mindkét napja: A mandalóri (The Mandalorian – 2020) 2....

Ránk mosolygott Tatuin mindkét napja: A mandalóri (The Mandalorian – 2020) 2. évad premierkritika

A Star Wars-örökség sok mindent megélt már. A bonyolult, tekervényes történetek helyett kaptunk egy egyszerű, de ízléses csomagolásba tekert szériát, mely talán direkt nem akar túl nagyot vállalni.

Amint meghallottam az intro jól ismert dallamát és megláttam a Mando-t, oldalán Baby Yodával, tudtam, hogy egy különleges utazás veszi újra kezdetét. A franchise hosszú fent-és-lentje után ez a sorozat egy örömjáték, mely igaz, hogy nem puffogtat dramaturgiai csodákat, mégis egy élvezhető, jól összerakott alkotás. A második évad ott folytatja, ahol az előző abbahagyta. Bár a sztori nem világmegváltó, a hangulat hamisítatlanul Star Wars, a képek gyönyörűek, a kalandok pedig, még ha klisések is, izgalmasan adagolják a eseményeket, úgy, ahogy azt megszokhattuk. Az epizód végén pedig ott vár egy akkora rivíl, amitől minden rajongó az öklét a magasba lendítve kurjantja: JESSZ!

Kép: IMDb

Jon Favreau-t és Dave Filonit szeretjük, de nem azért, mert a The Mandalorian sorozattal friss lökést adtak a Star Wars-világnak, ezért csupán hálásak lehetünk nekik, szeretni azért a műértő hozzáállásért szeretjük őket, amely által oly tisztelettel nyúlnak a matériához, hogy minden SW-rajongó majdnem második honalapítóként tekint rájuk. A mozifilmek mellett az animációs sorozatokon és videójátékokon nevelkedett fekete öves fanoknak elrejtett easter eggek és a hamisítatlan messzi-messzi galaxis hangulata új életre kelti a George Lucas által megteremtett mesés űropera feelinget. Köszi srácok, hogy kihúztátok ezt a tiszta lapot az SW univerzum paklijából! „I have spoken!”

Kép: IMDb

Annak ellenére, hogy az első évad hihetetlen népszerűségnek örvendett, nem mindenkit győzött meg a lassabb építkezésével és a szinte epizodikus történetvezetésével és helyenként klisés, innen-onnan koppintott történeti elemeivel. Tősgyökeres Star Wars-rajongóként, az igazat megvallva elsőre én is mást vártam. Kicsit olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha egy, a terem másik végében toporgó csinos idegen lenne, akivel – bár nem az, akit keresel, de – rövid szemezés után mégis hosszú és mély beszélgetésbe bonyolódtok. A szeme mintha évezredek óta ismernéd, úgy csillog, a mosolya folyton nevet, és a lelke mintha tükörképet mutatna arra, amire mindig is szükséged volt. Minden annyira szép és jó, de az érzelmek, azok nem akarnak jönni. Kiderül, hogy sietnie kell, csak fél órára tudott beugrani. Előzékeny vagy, mosolyogsz, hagyod, hogy átöleljen. Ritka egy ilyen találkozás. Elengeded. Amint elment nemsokára, te is kilépsz a teremből, úgy, hogy tudod, már sohasem látod ismét, abban a pillanatban jössz rá, hogy beleszerettél. Az elvárások ugye, sosem olyan tökéletesek, mint a valóság. Na, valahogy így éreztem magam a The Mandalorian első évadjával kapcsolatban, ami szerencsére hetente új esélyt adott. Beleszerettem. Most, a második évad kezdetén már tudom, mire számíthatok. Az első rész jogán szólva: lesznek érzelmek!

Kép: IMDb

Lássuk csak, hol is hagytuk abba. Az első évadban a Din Djarin névvel ékeskedő Mando egy megbízás során rátalál a cukiságával internetbombát robbantott Baby Yodára, leánykori nevén a „Gyermek”-re. Különböző segítők által támogatva, megannyi világon és kalandon átküzdve magát, Mando úgy dönt, hogy megtartja a jediképességekkel felruházott csemetét, és céljául tűzi ki, hogy visszaviszi a kicsit fajtájához.

A történetről spoilermentesen annyit elmondhatok, hogy Mando a Gyermek származása utáni nagy keresgetés közben elvetődik több bolygóra is, köztük – nagy sóhaj – igen, a Tatuinra, ahol Timothy Olyphant-tal is összefut. Szerencsére, nem kell nagyon sóhajtoznunk, mert annak ellenére, hogy a Tatuin jól ismert, sivatagos planétája kerül ismét terítékre, a rész képes egy olyan oldalát is megmutatni, amely túlmutat a felszínességen. Egy élő, lélegző bioszférát tár elénk, a saját jellegzetességeivel, buckalakóival, semmi közepi, kietlen városaival, szörnyetegeivel. Persze az egész iszonyat stílusos. Nem vitás, hogy a The Mandalorian erősen merít a spagettiwesternek vonásaiból, na de itt ezt még képes megfejelni egy olyan mértékű kúlsággal, hogy ezen még Clint Eastwood is elmosolyodna. Pedro Pascal egyébként egy jelenség. Igaz, vajmi keveset látunk jellegzetes arcéléből, de a tartása és a gesztusai annyira vagányak, hogy még így, páncél alatt is átjön letisztult játéka. Nála válik világossá, hogy mire is képes egy profi színész a hangjával. Főleg, ha az az elsődleges fegyvere.

Kép: IMDb

Már megszokhattuk, hogy ahol Din Djarin ezüstösen csillogó beskar páncélja feltűnik, ott lesz csetepaté. A pilot is egy kisebb birkózással nyit, ami aztán egy nagyobb bunyóvá fajul, a szériához megszokott izgalmakkal. Élvezetes egy adok-kapok. Nem egy olyan történetet mesél el, amelyből nem láttunk volna még hasonlót, igazából az egész rém egyszerű. Mégis, a kliséiben van valami őszinte komolyság, amibe bele lehet habarodni. Van itt űrhajózás, kocsmai párbaj, homoki siklózás és lövöldözés. Megismerünk egy rátermett kisvárosi marsallt és egy nagy dög szörnyeteget, na meg belefér egy kis buckalakó párbeszéd, ha még nem lenne elég a jóból. A párbeszédek nagyon kifinomultak, ütemesek, és a humoros megjegyzések sem viszik el az egészet a gagyiság felé.

A komótos építkezés és epizodikusság az első évadhoz hasonlóan most is elindul, és igyekszik sokat mutatni, kicsit kitágítani az ismert univerzumot amellett, hogy a fő szálról végig nem veszi le a tekintetét. Van egy kis moralizálás, erkölcsi felmagasztosulás és hibátlan dramaturgiai hullámzás, Ludwig Göransson csodás zenéjére komponálva. Itt van a továbbra is ennivaló Baby Yoda és a menetszélben cukin lobogó fülei, a rész végén pedig egy akkora meglepetés, hogy azt kívánjuk, ezentúl csakis ilyet! Na, hát valami ilyen lehet, ha ránk mosolyog a Tatuin mindkét napja.



Hírdetés

KI NE HAGYD!