Ezt a filmet nem ajánlom senkinek, aki nagyívű történetbe akar beletemetkezni, aki a film végére le akarja rágni a körmét, hogy „de vajon ki a gyilkos?”, mert annak ez a film baromi unalmas lesz.
Általában ha egy filmről véleményt alkotok, akkor azt rögtön megteszem. Az utolsó képkockák leperegnek és én már ülök is géphez, hogy kiírjam magamból azt, ami megfogalmazódott bennem. Most nem így lett. Egy napot vártam, és azt hiszem, hogy nem bántam meg a késlekedést.
Vannak olyan alkotások, melyek másként hatnak az emberre, mint az átlagos filmek. Látszólag nem szólnak nagy dolgokról. Jól láthatóan nem öltek bele dollármilliókat. A képernyőn lepereg a történet és kész. A néző feláll, „hát ez egy fura kis szösszenet volt”, gondolja, majd megy a dolgára. De aztán észreveszi, hogy ez a fura kis szösszenet napok múlva is eszébe jut. Hol itt, hol ott kúszik vissza az emlékek közé.
Az Asszisztens pontosan ilyen film. Szinte nincs története. Egy komolyabb vállalat fiatal asszisztensének egy napjáról szól. Hosszú percekig, sőt annál sokkal tovább nézzük, ahogy a főszereplő, Jane (Julia Garner, aki az Ozark-ban is meglehetősen erős színészi képességekről tesz bizonyságot) iratokat rendezget, kávét főz, telefonál, fénymásol. Ez unalmas? Naná. (Én mondtam, hogy nem mindenkinek való ez a film.) De valahogy mégis érzünk valami különös hangulatot. A kollégák viselkedéséből, a főnök telefonjából, mindenből árad egy hangulat, mely úgy ragad az emberre, mint valami kellemetlen szag. Jane is érzi ezt a szagot, de belesüpped, hiszen ott dolgozik, nincs mit tennie, őt is átitatja. Olyannyira beleeszi magát a bőrébe, hogy ő már nem is látszik, csak egy asszisztens alakú bútordarabnak tűnik, akit használni lehet, sőt kell, de másra nem jó. Hiszen asszisztens, és mellette még nő is.
És Jane napja döcög tovább, de aztán történik valami. Most a kedves olvasó felkapja a fejét, „na, akció”. Hát nem, ez nem az a film. Azonban felbukkan egy lány. Fiatal, naiv és… szóval naiv. Aki tudja, hogy mit jelent a MeToo fogalma, az már érti, hogy mi következik. De nem, itt nem lesz Zaklatás Demi Moore-al. Itt az lesz, ami tényleg lenni szokott. Nincsenek nagy jelenetek, sőt semmilyen jelenet nincs. Itt csak tudjuk, hogy mi történik. Jane is tudja. És tesz valami, de nem, még mindig azt mondom, kedves néző, meg ne nézd, ha azt hiszed, hogy botrány lesz, vagy megalázó párbeszéd, vagy jön Jane a fehér fénymásolón és megmenti a helyzetet. Mert ez a film nem egy romantikus történet, nem egy kalandregény vagy egy szépen lekerített végű „és boldogan éltek, míg meg nem haltak” mese. Ez a film pont olyan, mint az élet. Történnek benne dolgok, és néha egy irodában eltöltött semmitmondó, jelentéktelen hétköznap fogja megmutatni nekünk, hogy mi az a MeToo, és hogy miként lehet belőle YouToo, és hogy mindez megtörténik nap mint nap, mindenhol, mindenkivel. Hogy mit tesz Jane? Annak kiderül, aki megnézi.
És amikor ennek a filmnek vége, akkor az ember mindezen elgondolkodik körömrágás, szuperhősök, űrhajók és látványos bosszúhadjáratok nélkül. Mert a film, látszólag bármennyire is nem szól semmiről, mégis jó, mert talán több nyomot hagy bennünk, mint a tegnapi akciófilm, és több felismerést plántál el bennünk, mint a tegnapelőtti krimi. Mert ez hihető, mert ez a film okos. Mondani akar valamit, de nem csillogó díszletekkel, hanem egy asszisztens hétköznapjával.
Tehát, kedves néző, ezt a filmet ne nézd meg. Hacsak nem vágysz valamire, ami úgy kúszik be a gondolataid közé, hogy észre sem veszed. Akkor viszont nagyon tetszeni fog.
