Aki beül erre a mozira, az vagy hallott már erről a filmről és tudja, hogy mire készüljön, vagy gyanútlanul foglal helyet, hogy fel se álljon két és fél óra látszólagos mozdulatlanság után. Az Egy zuhanás anatómiája, ugyanis nem sokat mozdul, sem helyszíneiben, sem tempójában, mégis halad előre, újabb és újabb rétegeit fedi fel önmagából. És ettől válik izgalmassá.
Az alaptörténet egyszerű, már ha egyszerűnek lehet nevezni, hogy egy családapa meghal. Márpedig meghal, méghozzá különös körülmények között. Havas vidéken, egy régi alpesi ház ablakán zuhan ki úgy, hogy több kérdést hagy maga után, mint amennyi mellett simán el lehet sétálni. Megindul a nyomozás és ezzel veszi kezdetét a film, ugyanis – ahogy a cím is sejteti – többről van itt szó szimpla zuhanásnál.
A film valójában egy családtörténet, egy házasságtörténet, sőt, egy gyerektörténet is egyben. Egy jól menő írónő, látássérült fiuk és a szintén írói babérokra törő, de jóval kevesebb sikert felmutató férj története ez, melyben a haláleset valójában csak apropó arra, hogy belemélyedhessünk egy férfi-nő bonyolult kapcsolatának kimondott és ki nem mondott pókhálójába. A történet a nyomozás és az azt követő bírósági tárgyalás során bomlik ki a néző előtt, aki a hatóságokkal, sőt, az apját elveszítő gyerekkel egyetemben nem tudja, nem is tudhatja, hogy a férj hogyan, és főként miért zuhant ki a ház ablakából. A bűntett egyértelmű, de az elkövető már kétséges.
A film feszültségét éppen ez a nem tudás adja. A tények nem állnak össze, vagy ha összeállnak, akkor sem bizonyító erejűek és a kételkedés megmarad, miközben minden néző megfogalmazza a saját megoldását, a saját gondolatait a családról, a nőről, a férfiról és persze a gyerekről. Ez a film ugyanis erről szól: a néző véleményéről. Minden más mellékes.
Justine Triet okos rendező lévén pontosan és szépen adagolja az információkat mindig ügyelve arra, hogy a néző figyelme ne lankadjon, mely egyébként könnyen megtörténhetne, hiszen a film két és fél órán át zajlik, nincsenek benne akciók, csak párbeszédek, nincsenek benne változatos helyszínek, inkább belső terek és szinte senki sem beszél hangosan. Egy fáradtabb munkanap után ez a film így komoly veszélyt jelent arra, akit könnyen elnyom az álom. Talán ez a film egyedüli „hibája”. A dramaturgia szándékosan lassú tempót diktál, és felmerülhet a jogos kérdés, hogy mindezt miért nem kaptuk meg nagyjából két óra alatt. Megkaphattuk volna és nem lettünk volna rövidebbek, de az alkotók így döntöttek, fogadjuk el a szándékukat. Akit beszippant a történet és akinek a fejében beindul a párbeszéd, annak ez az idő gyorsan elillan majd. Hiszen szinte mindenki él valamilyen kapcsolatban, szinte mindenki élt már át féltékenységet, rosszindulatot, félelmet, gyűlöletet, szinte mindenki keseredett már el és kívánta a világ másik felére a társát. Így képtelenség, hogy ne alkossunk véleményt arról, ami a vásznon pereg. Ők tehát nem alszanak majd el a vetítés alatt.
A történetet szervesen kíséri és segíti a rendkívüli érzékenységgel kiválasztott zene is. A számok gondosan kerültek a helyükre, és nem csupán a hangulatuk, de az előadójuk kilétét is mérlegelte a rendező. Jó példa erre a felzaklató és az egész film jellegét meghatározó nyitójelent hangos, dübörgő zenéje, ahol 50 Cent P.I.M.P. (strici) című zenéje borzolja az idegeket. Éppen ezek a „kis” részletek teszik ezt a filmet valóban értékessé, egy olyan alkotássá, mely Arany Pálmát is hozott a konyhára.
Tovább emelik a film színvonalát a remekül játszó színészek. Az anyát alakító német színésznő Sandra Hüller és a férj szerepében megjelenő francia színész Antoine Reinartz játéka gyönyörűen ágyaz meg a filmben felmerülő kérdéseknek, melyek bőséges tárházát adják azoknak a válaszoknak, melyeket minden nézőnek egyénileg kell megfogalmaznia. Meddig mehet el egy házasság? Kinek van igaza? Kinek van joga cselekedni és mikor? Milyen szerepet vállal és vállalhat egy gyerek egy széthulló kapcsolatban. Sőt, egyáltalán: milyen szerepe van egy férfinak és milyen szerepe van egy nőnek egy kapcsolatban. És persze: ki követte el a gyilkosságot?
A történet vége akár árulkodó is lehet, de valójában mégsem az, csak sejtet, és a sejtetéssel olyan gondolatokat sugalmaz, melyek már nem is a halálesetről, hanem annak következményeiről árulkodnak, miközben minderről magának a nézőnek kell döntenie. Mindez benne van ebben az izgalmas, de mégsem pergő filmben.
