Wonkáról már hallottunk, hiszen Roald Dahl regényét már hatvan éve ismeri a világ, de aki nem olvasta volna, Tim Burton és Johnny Depp 2005-ben tett róla, hogy mindenki tudomást szerezzen róla.
Éppen ezért volt nagy kihívás Paul King számára, hogy olyasmit alkosson, ami nem halványul el az előzmények fényében. És sikerült neki. A Wonka film remekül tartja az iramot az elődökkel. Hogy miért? Mert folytatja a hagyományokat, és betartja a mesék aranyszabályait. Wonka egy igazi kedves fiatalember, az Oompa Loompák (vagyis csak egy) olyanok, amilyennek lenniük kell, vannak gonosz ellenségek és családi tragédiák, de a végén minden jóra fordul. Mi kell több egy igazán jó meséhez.
King tudja, hiszen a Paddington két mozifilmjével már igazán kipróbálta magát a nagy vásznon. Okosan és igazán jól választotta ki a színészgárdát. Ott van például maga Wonka. Timothée Chalamet nem csak a Dűne hősét képes eljátszani, hanem bele tud bújni egy ártatlanul naiv bűvész bőrébe – hozzá kell tennem, hogy ez a bűvész, azért valahol igazi varázsló –, majdnem epizódszerepben felvillan Rowan Atkinson, Olivia Colman nem csak Erzsébet királynőt képes hitelesen ábrázolni, hanem egy gonosz banyát is, és Hugh Grant is kellően morcos Oompa-Loompa.
Ennek köszönhetően a filmet már csak elrontani lehet, de hála ég, erről szó sincs. A történet kedves és ismerős. Egy fiatalember szerencsét keres a nagyvárosban, ahol vércseként csapnak le rá az ártatlanokat kihasználó haszonlesők, és a gaz, gonosz csokigyáras nagyurak, akik nem szeretnék elveszíteni a pénzüket. Wonka ártatlanul persze bajba keveredik, de hamarosan barátokra lel, hogy együtt induljanak el a nagy útra, melynek a végén – már minden néző tudja – hogy ott áll egy izgalmas, varázslatos, és sikeres csokigyár. A történet beindul és szép ívben halad egészen a végéig.
Mindez nem csak a történetnek, és a színészgárdának köszönhető. A filmben komoly hangsúly van azon, hogy a moziba látogató szülők se unják magukat halálra. Nem egy felnőtt poén rejtőzik a jelenetekben. Az utalások és aprócska gegek miatt a felnőttek is szívesen süppednek bele a mérhetetlenül sok csokoládéba. Mert csoki aztán van dögivel. Mindenféle csoki. És bizony varázscsokik is.
Bár az eredeti történet is tartalmazza a tényt, hogy Wonka egy csokivarázsló, ez ebben a történetben komoly szerepet kap. És ha már varázslás: a film producere az a David Heyman, aki a Harry Potter történeteket is magáének tudhatja. Nem is csoda, hogy Wonka története picit (és jó értelemben) Potteres. A hangulat, a színek, a díszlet valahol a híres varázslótanoncok világára emlékeztet bennünket. De mindez nem folyik át egy Wonka Harry hibridbe, megmarad azon a határon, ahol ezt szinte észre sem vesszük. Így van ez azért is, mert a Harry Potterben senki sem fakadt dalra, ahogy itt minden szereplő megkapja a maga dalát.
Mert a Wonka valójában egy musical. Ahogy a Burton filmben is találkozhattunk betétdalokkal, úgy itt is dalra fakadnak időnként a szereplők és ezt igencsak jól teszik. A dalok kedvesek, viccesek (ahogy az előd-filmben is). Timothée Chalamet remekül táncol és énekel (King állítólag egy YouTube videón szúrta ki zenészi tehetségét), és a többiek is hozzáteszik a magukét, melytől a film nem esik szét dalbetétek és jelenetek kusza halmazává, sőt, így alkot teljes egészet.
