Ennek az értekezésnek mindjárt az elején két dolgot szeretnék leszögezni:
1. Igen, igen, tudom, hogy a Pluto című sorozat, ha ezer éve nem is, de tavaly óta mindenképp szerepel a Netflix kínálatában, vagyis nem újdonság, aki nagyon akarta, már rég megnézte. Én viszont azt szeretném, ha még többen megnéznék.
2. Nem, nem, nem vagyok se manga, se anime rajongó, legalábbis nem annyira, hogy álmomból felkeltve tudjam, ki volt Buruto Uzumaki első unokatestvére, pláne nem azoknak a szintjén, akik megsértődnek, mikor a nagymamájuk azt mondja, hogy „Aha, ja, anime, azt tudom mi: Naruto. Na mit szólsz, milyen fiatalos vagyok?”
Ahhoz képest, hogy milyen nyersanyagból készült, és ennek alapján mennyire ki tudta volna verni a biztosítékot a 2. pont követelményrendszere alapján meghatározott animerajongók nem is kis létszámú célcsoportjában, a Pluto a Netflix részéről gyakorlatilag semmilyen hírverést nem kapott. Nem láttam róla megrendelt kritikát (ezeket onnan lehet megismerni, hogy garantáltan szerepel bennük az „epikus” melléknév és a „ledaráltuk” ige), nem bukkant fel a közösségi oldalak reklámjaiban, nem tolta óránként ötször a buta arcomba az okostévé. Azért kezdtük el nézni, mert a filmkínálat abszolúte céltalan „úgyis mindjárt menni kell aludni” pörgetése közepette megtetszett az indexkép és a hozzá tartozó kétmondatos összefoglaló. Belekukkantottunk, aztán többet nem nagyon tudtunk másfelé kukkantani.
Először tehát a nyersanyagról: ha az ősrobbanást keressük, egészen 1952-be kell visszamennünk, ekkor jelent meg a szerényen csak a Manga Atyjának nevezett Tezuka Osamu eredetileg gyerekeknek szánt sorozatának, az Astro Boynak az első kötete. Az Astro Boy egy parádésan hülye hasonlattal élve impozáns méretű, megkerülhetetlen mérföldkőként lebeg a nemzetközi képregény- és rajzfilmipar egén. A robotok és emberek együttélésének megannyi problémáját boncolgató, rendkívül sikeres sci-fi sorozat egészen 1968-ig futott, megannyi manga és anime alkotót indított el a pályáján, és számos feldolgozása és továbbgondolása ismert. Az egyik ilyen továbbgondolás volt 2003-ban a Pluto. Ha Tezuka a Manga Atyja, akkor a Pluto írója-rajzolója, Urasawa Naoki a Manga Megújítója. A bájos Astro Boy sorozatból, illetve annak a valahogy nem is annyira bájos The Greatest Robot on Earth vonalából Urasawa kimondottan felnőtt közönségnek szánt, szövevényes, véres detektívtörténetet álmodott, mely összesen 8 kötetben jelent meg 2004 és 2009 között. A tévés sorozat hosszas huzavona után végül 2023-ban debütált. Minden kötet egy-egy egyórás részt kapott, vagyis elég nehéz a Plutót egy menetben lezavarni, hacsak nincs rá egy munkanapunk (ebédszünet nélkül).
Az első mondjuk két rész alapján az alapsztori viszonylag egyszerűnek tűnik: valaki (vagy valami…) sorra meggyilkolja a világ legfejlettebb robotjait és néhány velük összeköttetésben álló tudóst egy olyan világban, ahol a két „faj” súrlódásokkal ugyan, de relatíve békében él együtt. Az ügyre Gesicht nyomozót állítják rá, a legfejlettebbek közül is az egyik legjobbat (akinek isten tudja, miért adták pont ezt a nevet, mert a Gesicht amúgy németül arcot jelent). Minél tovább nyomoz a kopaszodó, középkorú, „ballonkabát klasszik” detektív képében megjelenő, rendkívül szimpatikus android, annál nagyobb szabású összeesküvés bontakozik ki, a múltban és a jelenben párhuzamosan játszódó személyes és politikai szálakkal, erkölcsi dilemmákkal, apokalipszissel, világvégével/békével.
Sok értelmetlenül felduzzasztott sorozat olyan, mint a lőtt medve (iszonyú lassan megy, és nem túl nagy élvezet nézni), de a Pluto más. A világ minden táján zajló ötvencsilliárd sztorivonalát és n+ötvencsilliárd szereplőjét kényelmes tempóban mozgatja, időnként kivesz egy érdekesebb karaktert vagy gondolatot, körbeforgatja, mint valami különleges ékszert, minden irányból megcsodálja, aztán visszateszi a többi közé, és ballag tovább, mint a Terminátor, nem indokolatlanul gyorsan, de megállíthatatlanul. A történet úgy a harmadik-negyedik rész táján kezd megvadulni, innentől nagyon kell figyelni, hogy ne veszítsük el a fonalat, és előre szólok, hogy senkit ne engedjünk túl közel a szívünkhöz, mert aztán lesz sírás-rívás, Trónok harca a fasorban sincs.
Szokatlan és érdekes megoldás, hogy minden részt másik stúdió csinált. Ez akár nagyon rosszul is elsülhetett volna, de ahogy elnézem, inkább egészséges versenyszellemet eredményezett, mert a Pluto látványvilága egészen lélegzetelállító. Szinte hallani véljük a gyártási megbeszéléseket: „Itt egy háromszínű térkővel burkolt járda. A közelben álló épületek ablakairól valamennyi fény a járdára tükröződik, ez a fényjáték a kameraállástól függően változik. Alkonyatkor az összes árnyalat kissé vörösbe tolódik. Az egyes kőkockákon az árnyékok más és más színűek. Na most erre az egészre ráteszünk egy akciójelenetet és körbeforgatjuk. Ti egyébként mit tudtok?”
Története és karakterei komplexitását, illetve gyönyörű kivitelezését tekintve a Pluto talán az Arcane-hez hasonlítható, de annál mindenképp „japánosabb”: sokkal meseszerűbb, sokkal jobban hisz a példabeszédek, nagybetűs tanulságok és hasonlók erejében, mint realistább, komorabb, pszichológiailag valamivel korrektebb nyugati kollégája. Aki nem fogékony a „van remény” típusú üzenetekre és a könnyes pacifizmusra, az valószínűleg nem fogja annyira élvezni, mint én. Valószínűleg ugyanide köthető a Pluto másik problémája is (már ha ez problémának tekinthető egyáltalán): világépítését a morális üzenethez igazítja, ezért helyenként döccennek a néző logikai áramkörei, mikor olyasmiken tűnődik el, hogy milyen apropóból épp azokat kell a világ legfejlettebb robotjainak tekinteni, akiket, miközben a bonyhádi lábosból kikalapált, karácsonyfaizzókkal kommunikáló egyfunkciós izé kb. pont ugyanolyan mélységű emberi érzelmeket mutat, mint ők. Vagy hogy pontosan hogyan kell elképzelni a robotgyereket vagy a robotházasságot. (Természetesen a sci-fi alapkérdése se maradhat ki: mi a jó bánatért van szükség androidokra egyáltalán, amikor az emberi test az élethelyzetek többségében nagyjából a legkevésbé praktikus design megoldást képviseli). De ez legyen a Pluto legnagyobb baja, véleményem szerint 2023. legjobb animált sorozatáról beszélünk, amit mindenképp ajánlok azoknak, akik eddig esetleg nem is tudtak a létezéséről, és szeretik a kicsit lassabb, filozofikusabb, ugyanakkor erőszakos tematikájú felnőttmeséket.
