Karakterközpontú filozofálgatás a szuperhőslétről: Jupiter hagyatéka (Jupiter’s Legacy, 2021 – Netflix) 1. évad kritika

A Netflix eddig is híres volt a megkérdőjelezhető döntéseit illetően. Az utóbbi időben viszont böllér tempóra kapcsolt és két, nagyon nézett és sikervárományos sorozatát is elkaszálta egyetlen évad után. Ezek közül az egyik a Baker Street-i vagányok volt, a másik pedig jelen írásom tárgya, a Jupiter hagyatéka. A kérdés már csak az, hogy vajon rászolgáltak-e Jupiterék erre a döntésre.

A válasz pedig nem is lehetne bonyolultabb, hiszen a két idősíkon játszódó történet nem mondható éppen könnyen emészthetőnek. Hiszen az egyik síkon megy a kemény, nyomasztó filozofálgatás a szuperhőslétről és a családról, kevés harcjelenettel megfűszerezve, a másikon pedig egy komoly családi tragédia feldolgozása zajlik némi pszichózissal és összeomlással, nyakon öntve egy kis Indiana Jones-os, kalandfilm jellegű életérzéssel.

A történet középpontjában a Sampson család áll. Papa, mama, gyerekek csupaszív szer… ja, nem! Ugyanis a családfő, Sheldon Sampson/Utopian (Josh Duhamel – Kszi, Simon) nem éppen rugalmas, kenyérre kenhető figura, és ezt nemcsak a szupergonoszok, szuper kollégái, de kis családja is rendesen nyögi. Míg lánya, Chloe (Elena Kampouris) alkohollal és kábítószerrel lázad apja hihetetlenül szögletes világképe és erkölcsi kódexe ellen, ezzel kivívva édesapja ellenszenvét, addig fia, Brandon/Paragon (Andrew Horton) áhítattal issza szavait és követi őt csak azért, hogy olykor-olykor lábtörlőként funkcionálva apja a földbe döngölje őt a hibái miatt. Itt jön a képbe anyuci, Grace/Lady Liberty (Leslie Bibb – Haverok harca), az ügyeletes villámhárító, aki igyekszik mindig enyhíteni a személyes konfliktusok okozta károkat mind verbális, mind pedig pszichés fronton. Plusz ott van a kissé kétes erkölcsű, de mégis jó szándékú nagybácsi, Walter/Brainwave (Ben Daniels – A korona), aki Brandont próbálgatja a helyes irányba terelni. Azonban, úgy néz ki, hogy a múlt kezdi utolérni őket, hiszen egy rejtélyes ellenfél veszi célba a közel sem tökéletes kis családot.

A fent vázoltak szigorúan csak a jelenben történnek, melyre nagy hatással van a múlt. A történet pont emiatt működik, hiszen annak ellenére, hogy lassan építkező szériáról van szó, pont ideális mértékben adagolja az információkat, valamint bravúrosan váltogat a jelenben csordogáló események és a múltban történtek között, egy adott történésre vagy cselekményszálra reflektálva. Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy a sötét, nyomasztó atmoszféra és a komótos tempó sokaknak válóok lehet. Ha az írói részről kellene negatívumot említenem, akkor mindenképpen a túlzott magabiztosságot emelném ki, hiszen inkább funkcionált egy több részre nyújtott pilotként az évad, semmint egy kerek egész első szezonként. Ráadásul a végét egy olyan cliffhangerrel zárták, ami azt sugallta, hogy ez pusztán csak felvezetés volt, és a további évadokban jön majd csak a java. Sajnos úgy néz ki, hogy ez már a „mi lett volna, ha” polcon fog kikötni.

A színészi játék kapcsán sem rózsás a helyzet, de nem is tragikus. Sajnos itt is pont a fiatalok részéről gyengébb a teljesítmény. Elena Kampouris például amellett, hogy brutálisan túljátssza a szerepét, cserébe még a karaktere is unszimpatikus. A Brandont alakító Andrew Horton pedig olyan minimalista játékot hoz, hogy karaktere szinte semmilyenné válik. Az idősebbek esetében már jobb a helyzet. Josh Duhamelt sok kritika érte a játékát illetően, és azt kell mondjam, hogy ugyan vannak gyengébb pillanatai, mégis a múltbéli részeknél igencsak jól működik, valahogy a többi színésszel is jobb a dinamikája. Kifejezetten a Ben Daniels-szel, Leslie Bibbel és Matt Lanterrel közös jelenetei a széria leginkább működő elemei.

A vizuális effektusok sajnos nem a legerősebbek, ebben nyilván közrejátszott a költségvetés is, viszont, mivel nem a látványos harcok az igazi mozgatórugói a Jupiter hagyatékának, hanem inkább a filozófia, valamint a mögöttes gondolatok közvetítése, ezért ezt nem is rónám fel neki.

Meg kell hagyni, bátor döntés volt ez a vegyes vágott, sokaknak meg is feküdte a gyomrát a Jupiter hagyatéka. Mondjuk, aki szereti a kultikus Watchmen tempóját, atmoszféráját és filozofálgatós stílusát, annak nem fog különösebb gondot okozni a fogyasztása. Korrekt szuperhős sztori a darkosabb vonalból, amit hibái ellenére nagyon szerettem, viszont nagyon dühös vagyok, mert a jelenlegi hírek alapján csak egy nagy hűhó volt a semmiért. Azért Millar nyilatkozatai kapcsán még lehet bizakodni, hiszen azt mondta, hogy nem kizárt, hogy még valamikor visszatérnek a Jupiter hagyatékához. Fingers crossed.