A Korona 4. évadját övező botrány, miszerint a Netflix nem hajlandó minden rész elé kiírni, hogy „fikció”, a sorozat népszerűségén mit sem rontott, a királyi családé és kiváltképp Károlyé azonban – nem meglepő módon – ismét nagyot zuhant.
És a sorozatot figyelve azt kell mondanom, hogy ez érthető is. Vilmos és Katalin népszerűségének köszönhetően Károly és Camilla évtizedeken átívelő botránya épp csak halványulni kezdett, majd jött Meghan és Harry, no meg a „Megxit” (szójáték: Brexit+Meghan), a sort pedig majdhogynem zárta András herceg és Jeffrey Epstein szexbotránya. Az biztos, hogy most nem szívesen lennék a palota sajtósa, ahogy az akkori időkben sem volt ez hálás, vagy éppen könnyű feladat.
Képtelenség mindössze egy-két karaktert kiemelni és róluk írni, mert szívem szerint mindről ódákat zengenék, hogy mennyire jól alakították szerepeiket és milyen élvezet volt nézni őket hol hosszabb, hol rövidebb ideig, ráadásul így szinte minden cselekményt el kellene, hogy meséljek –de akkor minek néznéd meg a sorozatot? A készítők is figyeltek arra, hogy bár Károly és Diana van a középpontban, a 23 év nemcsak róluk szólt, hanem sokkal több mindenről, így jutott elég játékidő a Királynőnek is, akit egy közember kétszer is meglátogatott a hálójában, a tüdőbajjal és az érzelmivel küzdő Margitnak, Fülöp, Erzsébet és a gyerekeik kapcsolatainak és így tovább.
Az erős kezdés után a 4. évad tartja a tőle elvárható színvonalat. A csodás színészi játékok – díjat Gillian Andersonnak (Margaret Thatcher)! –, a gyönyörű fényképezés és a remekül megírt forgatókönyv mind-mind hű az eddigiekhez. Emma Corrin hűen alakítja Dianát, ahogy reménykedő fruskából egyszerre vált bulimiával küzdő, fiatal hölggyé, miközben próbálta megtalálni önmagát, megfelelni a palota, Károly és egy egész birodalom elvárásainak, miközben szeretetre és szerelemre vágyott egy rideg világban. A Vaslady-t is figyelemmel kísérhetjük, ahogy az ország első és eddig egyetlen női minisztere hogyan nyerte meg győztes csatáit, majd végül saját pártja mondhatni fellázadt ellene és 1990-ben lemondott a Konzervatívok vezetéséről és a miniszterelnöki posztról.
A majd 30 évet felölelő évadba természetesen nem fért bele minden esemény, ami ez idő alatt történt, néhányat pedig szándékosan hagytak ki a készítők. Így járt például Diana és Károly esküvője is, amit 1981-ben 750 millió ember nézett világszerte, és ma is megtalálható a videóportálokon. Rengeteg képi anyag van, mert Dianát már akkor is hatalmas figyelem övezte, és minden bizonnyal nem én vagyok az egyetlen, aki ezt meg is teszi.
Könnyű azzal hibáztatni a Netflixet, hogy rossz színben tünteti fel a királyi családot és Károlyt, ugyanakkor a sok rossz mellett boldog pillanatokat is láthatunk a sorozatban, még ha azokból érezhetően kevesebbet is. Pontosan persze csak maguk az érintettek tudnák elmesélni, hogy mi igaz és mi nem a történetből, de arra valószínűleg sosem kerül sor, még ha tartja is a mondás, hogy soha ne mondd, hogy soha.
Amellett, hogy az évad vége felé egyre több a feszültség, valamint Diana és Károly, illetve Diana és a palota viszonya is egyre inkább elhidegül, ki kell emelnem, hogy bár nincs igazán középpontba helyezve, de Diana „afférjai” is többször szóba kerülnek. Néhány évvel ezelőtt, ha jól emlékszem, Harry herceg kelt ki magából egy interjún, hogy az anyját sokszor szentként emlegetik, pedig ez nem igaz. És valóban, bár rengeteg a pletyka és a fikció a 80-as évekből is, maga Diana sem csinált titkot boldogtalanságából.
Az évad nem keres hibákat, mentségeket, okokat vagy bármit, hogy mi miért történt, pusztán lehetséges és persze a külső szemlélőnek nagyon is valószínű indokokat mutat be, ami miatt úgy alakult az élet, ahogy: a Károly és Diana közti korkülönbség, a teljesen eltérő életmód, a különböző érdeklődési körök, a szerelem hiánya és/vagy egyoldalúsága és még sorolhatnánk azokat a dolgokat, amiket észreveszünk a részek alatt. Bár az évad nem csak róluk szól, hazudnék, ha azt mondanám, hogy engem és még a nézők igen nagy százalékát nem ők érdekelnék a leginkább.
