Talán elfogult vagyok – sőt, biztos! –, de az Ők már az első képkockáknál a szívembe zárta magát. Ritka az olyan sorozat, mely képes minőségi szórakoztatásra, miközben nem veti meg a kliséket sem. Ezt az alkotást azonban elkerüli a középszerűség. Hogy miért? Mert meg van csinálva.
Elsőként nézzük a rendezőket. A 10 részt öt rendező hozta össze. Ebből öt részt Nelson Cragg (Homeland, American Horror story, The People vs. O. J. Simpson) „vitt vászonra”, a többit pedig olyan horror rendezőkre hagyta (Daniel Stamm, Janicza Bravo, Craig William Macneill, Ti West), akik értették a dolgukat.
A történet egyszerű. Egy színesbőrű család délről beköltözik Los Angeles tökéletesen fehérek lakta kertvárosi lakónegyedébe. Nincs is jó dolguk. A fehér népség összefog, és válogatott módszerekkel próbálja elűzni az Emory-családot: a családfőt, Henry-t (Ashley Thomas), akit építészként friss munkahelyén kezelnek rongyként, Liviát (Deborah Ayorinde), a feleségét, akit (később megtudjuk, miért) komolyan traumatizált egy emlék, és két lányukat, Ruby-t (Shahadi Wright Joseph) és Gracie-t (Melody Hurd).
A sorozat alapvető előnye, hogy összetett. Rengeteg motívum kapaszkodik egymásba a részek alatt. Első és legfontosabb szál az 50-es évek kegyetlenül rasszista társadalmának ostorozása, de felbukkan benne a pedofília, az iskolai zaklatás, a faji identitás, a faji büszkeség témája. Van benne szellem, bolondokháza, és még egy tucat kis szál, melyen a történet átszűrődik, mint egy szitán. A Hollywood Reporter egyik kritikusa így nyilatkozott: túl sok benne a téma és a látvány. Ez így van. Nyilván ez különösen megerőltető lehet azon nézők számára, akiknek egy Walking Dead-epizód is túl bonyolultnak tűnik, de akik képesek feldolgozni egynél több szimbólumot is egyszerre, azok kifejezetten élvezni fogják a részeket.
A sorozat egyik nagy előnye a rendkívül erős operatőri munka. A habcsók színekkel feljavított torta-külváros, a főszereplők őrült látomásaiban megnyúló terek, a sokszor intim módon közeli felvételek mind csemegét jelenthetnek a néző számára.
A szintemelkedéshez sokat hozzátesz a zene is, mely néha groteszk, néha narratív, nem egyszer művészi. Kevés olyan sorozatot lát manapság az ember, ahol a zene külön értelmezési síkot képez (utoljára a Devs állt számomra hasonló minőségben). Ez egy ilyen alkotás. Persze itt is hátrányban vannak azok, akik jó filmzeneként csak az ijesztgetős részek alatt megszólaló hegedűfutamot értékelik.
A horror szekciót tekintve az első két rész erősen indít. Klisés, de képileg és hangulatilag rendkívül jól megkomponált jelenetek követik egymást. Van mitől félni. Ez a vonal azonban később visszahúzódik, és teret ad más, nem horrorisztikus, de annál borzasztóbb, és néha keményebb jelenetek javára. Aki a „kiugrok a gatyámból” sorozatokat kedveli, az maximum közepesen élvezi majd a részeket. Aki viszont szeret beleborzongani az emberi ostobaság kegyetlenség képsoraiba, végig tűkön ül majd.
A színészi játék sem marad alul. Erős vágással és operatőri munkával párosulva már-már művészi jeleneteknek lehetünk tanúi (nyilván ez sem kedvez az egydimenziós sorozatnézőknek). Jó példa erre a múlt század Amerikájában divatos „blackface” műfajból (a színesbőrűeket kigúnyoló kabarészerűség) megjelenő alak, Henry személyes démona. A színészi játék lenyűgöző, a vele forgatott jelenetek egyszerre filozofikusak és borzongatók.
És végül még egy érv a sorozat mellett. Mégpedig az, hogy vége van. Egy szimbolikus jelenettel ugyan, de akkor is vége van. És ez szívmelengető a „pénzért és nézettségért kiherélek bármit” sorozatmentalitás világában. Abban a korban, ahol a nézők már nem nézőként számítanak, hanem fogyasztóként, ahol harmadrangú lett a történet és első helyre lépett elő a nézettségi index, ott egy lezárt, művészileg tisztességes, becsületes alkotás kincset ér.
Egy szó, mint száz: Ha van olyan, hogy művészi, társadalmi, többrétegű horror, akkor az Ők biztosan az. Mindenkinek ajánlott, aki nemcsak ijedezni akar, de a gondolkodásról sem mondott még le teljesen.
