A Netflix új dokumentum sorozata (5×30 perc) komolytalannak tűnik, és nem is veszi komolyan magát, de eközben megmutat valamit abból titokból, mely minket, embereket a Föld urává tett. És ez a versengés szelleme életre-halálra. Persze nem szó szerint, de közben mégis. Az ember ugyanis szeret valamiben jó lenni, valamiben kiteljesedni. Ettől érzi jól magát. És nem baj, ha ez nem sikerül. Nem ez a lényeg. Az számít csupán, hogy tökéletesedjen, hogy előre menjen, hogy elérjen valamit. Mert ez a vágy célt ad az életének. Ezért aztán tulajdonképpen mindegy, hogy mivel foglalkozik, milyen célt akar elérni, hiszen a 100 méteres gátfutás rajtjához készülő olimpikont pontosan ugyanaz a cél vezérli, mint egy békaugrató bajnokot: el akar érni valamit.
Várjunk csak! Mi? Békaugrató bajnok?
Hát igen, van ilyen.
A „Mi vagyunk a bajnokok” című sorozatban furcsa, sokszor megmosolyogtató „sportágakat” ismerhetünk meg. Az első részeben találkozhatunk az angliai Brockworth falucskájában (most már több futamban, nemzetközi mezőnnyel) megrendezett sajtgörgető bajnoksággal, ahol egy hajmeresztően meredek domboldal tetejéről 110 km/h sebességgel lezúgó sajtot követnek a bátor versenyzők, akik szó szerint kezüket-lábukat törik a hatalmas sebesség, a megállíthatatlan zuhanások és tehetetlen pörgések következtében. De aki elsőként leér a sajt után, az a mennybe megy: megkapja a sajtot és a dicsőséget. Bolondok? Hát persze. De nem bolondabbak, mint azok, akik öklüket rázzák örömükben, mert egy levegővel felfujt bőrdarab egy három deszkából ácsolt, keretre kifeszített hálóba csattan.
Vagy itt vannak a chilievők. Ők azok, akik világbajnokság (mert van belőle világbajnokság) 13. fordulójában megeszik a Giant Carolina Kaszást, melynek Scoville skála értéke 2,600,000+ (az erősen csípős magyar paprikák kb. 2500 értékűek). Őrültek? Hát persze. De nem őrültebbek, mint azok, akik egy labdával a hónuk alatt naponta szereznek agyrázkódást, ficamokat, törést vagy komolyabb belső sérülést.
De itt vannak a Fantázia Frizurák versenyén indulók, akik (versenyzők, modellek egyaránt) pont úgy néznek ki, mintha a Zoolander filmből ugrottak volna ki. Az ember nem hiszi el, hogy ezt valaki komolyan veszi. De mégis: a verseny hatalmas, a dicsőség kecsegtető. Furcsák? Naná! De nem furcsábbak azoknál, akik fürdőruhában és nagyestélyiben pózolnak színpadon pontszámokért, vagy izomtömeget növelnek, hogy erősebbnek tűnjenek.
És a kutyabalett? Azok, akik a kutyatánc világbajnokságra készülnek évekig? Azok a férfiak és nők, akik arra tették fel az életüket, hogy betanított kutyájukkal táncolják a kűrjüket, mint a jégtáncosok? Ők kevesebbek, mint a jégtáncosok, lényegtelenebbek azoknál, akik egy ló hátán próbálnak magasugrani?
Nem. Nem hiszem. Ők pont olyan komolyan veszik azt, amit csinálnak, mint bármelyik sportoló. Ahogy a békaugratók is azért ugratnak békát, mert számukra békát ugratni jó, szükséges, az élet kiteljesedésének olyan területe, melyet megtaláltak és boldogan űznek.
Na, ezért érdemes megnézni ezt a sorozatot.
