Az eredetileg reprodukciós célú szolgáltatásait anyagi ellentételezés fejében felkínáló nőnemű szülője gondolta volna, hogy ezt is megérjük: már a káromkodásról is csinálnak dokumentumfilmet. Igaz, a Netflix sorozata egyelőre csak az angol nyelv többnyire négybetűs gyöngyszemeivel foglalkozik – ásító űrt vélek itt felfedezni a piacon –, de engem mint fordítót és hírhedetten mocskos szájú kommunikációs partnert azonnal megragadott a gondolat. Amikor azt is megtudtam, hogy Nicolas Cage fogja narrálni a Történelmi Dokumentumokat, majd’ össze ürítettem magam az örömtől.
Az vesse rám az első követ, aki utolér, de én az utóbbi 15 évben sem tudtam Nicolas Cage-et megutálni. Van abban valami báj, ahogy erőnek erejével fejjel megy a falnak, nem adja fel ott sem, ahol bárki más normális színész már ügynököt váltott volna, vagy elhúz a másodlagos hím nemi jellegbe hajósinasnak. Mindenki elmehet a szülőjáratba a véleményével, ő akkor is lelövöldözi a rosszakat (adott esetben egy szál lángoló koponyában, mint a nagyok) és megmenti a világot, ha a műértő közönség a produkciót lassan már csak negatív számokkal tudja értékelni.
Nála jobb arcot keresve se találhattak volna arra a célra, hogy a Meghökkentő mesék stílusát idéző környezetben, éjszakaipillangó-pecér öltönyben könnyedén elcsevegjen olyan szavakról, melyek miatt pl. Ausztráliában a mai napig akár 250 dolláros büntetést kaphatunk, ha nyilvánosan használjuk őket. (Kivéve színdarabokban, stand up előadásokban, rádióban, egyéb kulturális apropóból… szóval végül is bárhol… most akkor hogy is van ez?) És az hagyján, hogy ismeretet terjeszt róluk, de időnként azzal a tipikus tébolyodott arccal, ami hol Oscart érdemel, hol nyilvános körberöhögést, bele is üvölti őket a képünkbe. Cage lubickol a szerepben, ennyit tényleg meg kell neki adni.
No de szakadjunk el egy pillanatra imádatunk/gyűlöletünk váratlanul dús sörényben felbukkanó tárgyától (utánanéztem: nem bizonyítható, hogy Nicolas Cage hajbeültetésen esett át a szerep kedvéért, de azért erősen gyanítható), és pásztázó górcsövünk célkeresztjét irányítsuk magára a káromkodásra. Ha valaki látta a Rockhajó című angol filmet, emlékezhet rá, amikor a hatvanas években egy kalózrádió stábja külön műsort szervez arra, hogy a brit rádiózás történetében először élő adásban be fogják mondani, hogy „fuck”.
A „fuck” az angolszász kultúra minden csupasz csöcsnél nagyobb tabuja, a filmek korhatár-besorolásának kiontott beleket és halomra mészárolt ártatlanokat a sor végére utasító elsődleges eleme, a szavak Sztálinja. Mit tudhatunk tehát meg a Szitokszavak történetének első részéből az angol nyelv eme ikonikus eleméről, arról a szóról, melynek jelentősége és kulturális hatása 1999-ben 272 oldalas könyvet indokolt? Sajnálatosan keveset. (Pedig a könyv n+1. kiadásban a mai napig kapható).
A sorozat legnagyobb hibája, hogy a sokat ígérő cím ellenére nagyon keveset tudunk meg magukról a szavakról. Megjelennek ugyan néhány másodpercre nyelvészek, történészek és hasonló izgalmas szakmák művelői, de a műsoridő nagyját olyan arcok töltik ki, akik már használták a kopulációra utaló népszerű szócskát (=bárki), illetve számtalan rövid bejátszást láthatunk olyan filmekből és előadásokból, ahol elhangzik a kérdéses kifejezés (mindeközben, mint már utaltam rá, a házigazda minden öt percben belerikkantja a kamerába a kulcsszót, másfél percig tremolózva a magánhangzót). Mindez kb. két-három percig vicces meg érdekes, de könyörgöm, nekünk 1985 óta a nemzeti kultúra része a Csirkefej.
Az epizód legjobban sikerült negyedórájában valamennyire körbejárják a fuck szó eredetét, megcáfolva többek között a kedvenc legendámat, mely szerint a F.U.C.K. a „Fornication Under Consent of the King” (Paráználkodás a király engedélyével) középkori szakkifejezés rövidítése lenne. Ezután azonban a szó szoros értelmében megáll a tudomány, és azon a szinten folyik a diskurzus, hogy „a káromkodásnak az a jelentősége, hogy kiengedi a gőzt az ember”. No shit, Sherlock, hogy klasszikusokat idézzek, avagy édes-ékes apanyelvünkön „Na ne közösülj már, tényleg?”. Nagyon érdekeltek volna például a jogi szankciók, ezek változása az egyes korokban, a társadalmi hozzáállás és nyilvános megítélés kérdései stb. (A filmek amerikai korhatár-besorolását azért elmagyarázzák.)
A sorozattal a legnagyobb probléma mégsem ez, hanem a magyar felirat. Nagyon-nagyon óvatosan merem csak piszkálni a dolgot, mert tudom, milyen határidőkkel és milyen körülmények közt dolgoznak azok, akik szinkront és feliratokat készítenek, azt is tudom, hogy milyen szakmai követelmények indokolnak bizonyos döntéseket. Nyilvánvaló az is, hogy pokolian nehéz bizonyos fordulatokat, szóvicceket stb. adott karakterszámba beleszuszakolni. Ámde. A Szitokszavak történetének első epizódja a „fuck” szóról és annak rendkívül rugalmas használatáról szól, nem pedig arról, hogy egy normális fordítónak egy amerikai káromkodós film szinkronizálása/feliratozása során hányféle magyar megoldást kell (kellene) használnia ahhoz, hogy a magyar szöveg életszerű legyen.
Igen, csakugyan, ahol a kemény chicagói zsernyák a hatszázötvenedik alkalommal is csak fuck-ot mond, ott a magyar kollégája a szituációtól függően a „……. meg/szájba”, a „……-ba”, a „büdös…….-ba”, a „…… a ……edbe” a „…… anyádat” toposzokat és még ezernyi más, nem kevésbé fineszes megoldást használna. Mi a fuck magyar párját kevésbé gyakran alkalmazzuk direkt káromkodásban, de akárcsak az angolok, mondanivalónk bármely elemét helyettesíteni tudjuk vele, szófajtól gyakorlatilag függetlenül (a „Fuck the fucking fuck” mondat magyarul is létezik, csak a megfelelő ragokat és képzőket kell hozzábiggyeszteni az alapszóhoz).
A magyar feliratban éppen a fuck sokoldalú (és emiatt humorforrást jelentő) felhasználhatósága veszik el, és nem tudom, mennyit fog fel az egészből az, aki egy szót sem beszél angolul. Másrészt egy olyan felirat elkészítésére, ami a szükséges információt is átadja, és magyarul sem csikorog túlzottan, bizonyosan nem volt idő. További problémát jelent, hogy a filmes bejátszásoknál nyilván az eredeti (esetenként klasszikus, mindenki által kívülről fújt) feliratokat kell használni, ami főleg a régebben lefordított filmek esetében tuti nem fogja tartalmazni a kérdéses kulcsszót, de adott esetben még egy árva káromkodást se, ami túlmenne a „te rohadék” képviselte bűvös határvonalon.
A Szitokszavak történetét alapvetően azoknak ajánlom, akik legalább valamennyire tudnak angolul, bár túl sok érdekes információt ők se várjanak tőle. Akinek 2021-ben még örömöt okoz, hogy a Tiltott Szó félórán belül hatszázszor elhangzik a képernyőn, nyugodtan nézze meg (1990-ben azért nagyobbat durrant volna ez a kezdeményezés…) Ja, és NEM Samuel L. Jackson tartja a rekordot a fuck/játékidő versenyben. Én voltam a legjobban meglepve.
