Amikor megtudjuk, hogy igaz történetet dolgoz fel egy film, valami mindig megváltozik bennünk. Ha akarjuk, ha nem, kicsit komolyabban meredünk a vászonra és nem mondogatjuk magunknak csendben, hogy nincs mitől félni, ez csak egy mozi, fikció az egész. A rendező, Niels Arden Oplev (A tetovált lány – 2009) meglehetős magabiztossággal nyúl a témához, és nem hibázik. A történetet gondosan megszerkesztett európai keretek között meséli el, ám a képeken, a vágásban, sőt, a film ritmusában is érződik némi újvilági íz. Mindez azonban nem megy a minőség rovására. Pedig mehetne.
Valójában a történetről nem szabad túl sokat beszélni. 2013-ban Daniel Rye fotóst túszul ejtették Szíriában, és hosszú, igen komoly megpróbáltatásokat átélve 398 nap fogság után sikerült kiszabadulnia. A film erről szól. Nincs benne poén, mert már előre ismerjük a végét. Akkor miért érdemes mégis a két óra húsz percet a vászon előtt tölteni? Hiszen nem fogunk szórakozni, már ha nem élvezzük, hogy a szemünk láttára kínoznak meg valakit. Akkor miért?
A válasz pont annyira egyszerű, mint amennyire bonyolult is egyben. Azért mert vannak filmek, melyek nem művészi üzenetet hordoznak, és nem titkos metaforákon keresztül akarnak ráébreszteni bennünket az élet titkaira. Vannak filmek, melyek egyszerűen megmutatják, hogy mi történt, és a nézőre hagyják azt, hogy a moziból kilépve mit kezd vele. Ez a film is ilyen, és ezt a feladatát jól teljesíti, mert nem esik túlzásokba. Anélkül borzadunk el, és izgulunk Danielért, hogy azt éreznénk, most érzelmileg éppen az orrunknál fogva vezetnek minket. És ez jó. Jó, mert bár a film ízig vérig filmes nyelven kommunikál velünk, és nyoma sincs a „dokumentum érzetnek” mégis közel ereszt minket a rendező a valósághoz.
Természetesen egy ilyen témának vannak hátulütői. Legyünk bármilyen toleráns lelkek, jó két órán át véletlenül sem szimpatizálunk az ISIS kegyetlen embereivel, és ez akkor is igaz, ha közben persze abban a táborban is megjelennek pozitív szereplők. Az is feltűnhet számunkra, hogy ez a film tulajdonképpen nem ad semmi újat. Láttunk már ilyen filmet csak más szereplővel és helyszínnel (Emberrablás – 2012). Aki figyelemmel kíséri az északi filmgyártást, talán tendenciát is felfedezhet abban, hogy északról most már dömpingszerűen jelenik meg a vásznon és a tévé képernyőin a közel-keleti, arab veszély tematikája (Kalifátus – 2020, Below the surface – 2017, Greyzone – 2019). Ez a film beleillik ebbe trendbe, tehát hívhatjuk akár propaganda anyagnak is, de közben érezzük, hogy ez túl egyszerű következtetés lenne. Mert ez egy igaz történet, mely nem száz éve esett meg, hanem hét.
Egy biztos: aki beül rá, nem fog unatkozni, viszont szórakozni sem, az garantált. Akkor mit kap? Egy élményt. Egy ember szenvedését. Egy család elkeseredett harcát azért, hogy kiváltsák a fogságba esett Danielt. Rálátást arra a világra, melyre nem szívesen nézünk. Hogy megéri? Annak igen, aki tudja, hogy nem kalandfilmre ül be, hanem egy igaz, véres, kegyetlen történetre. Mert ez a film csak ezt adja, de azt jó színvonalon, jó színészi játékkal, élethűen, anélkül, hogy felesleges pátoszt csepegtetne minden egyek képkockára.
