2014 egyik igen érdekes filmje volt annak idején a Babadook. Bár a közönség körében elég vegyes fogadtatásra lelt, azért sokan szerették (én is), a kritikusok meg egyenesen odáig voltak érte. Mármost, aki annak idején a Babadooktól a falra mászott, az a világért se kínozza magát a Pusztasággal, különben a családtagok hozhatják megint a létrát.
A minimális szereplőgárdával dolgozó történet egy spanyol családról szól, mely egy közelebbről nem részletezett háború (?) borzalmai elől a büdös nagy semmi közepén keres menedéket. De egy nagyon büdös és nagyon nagy semmit tessenek ám elképzelni. Indokolatlanul ősz és komor apuka (Roberto Alamo) közelebbről meg nem határozott mezőgazdasági tevékenységet végez (a jelek szerint nem túl nagy sikerrel), a telek határát pedig nyugtalanító totemekkel jelöli meg. Klasszik spanyol szépség anyuka (Inma Cuesta) főzmostakarít, Diego nevű kisfiuk (Asier Flores) meg próbál csendeskén felnőni, de még eléggé az elején tart. Apa természetesen tökös férfit szeretne nevelni belőle, amit úgy vél helyesnek kivitelezni, hogy a gyereket megtanítja félfával szakszerűen agyonb… ütni a család húsforrásául szolgáló nyulakat (akiket nem mellesleg Diego név szerint ismer és minden nap hosszasan becézget).Anya inkább az „érzékeny széplélek” gyerekideálra szavaz, vele csupa nóta, játék és kacagás az élet (ha eltekintünk attól, hogy a folyvást ismételt kedves gyermekdalocska szövege erősen hajaz a „Lédererné, mi van a kosárba’? Kodelkának keze, feje, lába” témájú örökslágerre, amivel speciel az én nagyanyám igyekezett annak idején kivirágoztatni bennem a popkultúrát.)
Életük a redvában minden, csak nem idilli, és a rurális ábrándnak még az ábrándja is szertefoszlik, mikor apa talál egy csónakban sodródó félholt férfit, aki hálából azért, hogy megmentették, hamarosan öngyilkos lesz. Apa valószínűleg iszonyúan unja már a kilencmillió hektáros sívó puszta közepén gyilkolászni a nyulakat, mással legalábbis nem magyarázható az a hirtelen lelkesedés, amivel fejébe veszi, hogy az elhunytat visszajuttatja a rokonainak. A nukleáris családot bozonokra bontva otthagy mindenkit a francba, és ellovagol a naplementébe a hullával, mást nem is hagyva hátra, csak egy nyugtalanító családi legendát a szörnyről, aki minden nap egy kicsit közelebb jön, és aki fél tőle, annak nincs esélye. („Fő, hogy ne féljünk tőle, ugye érted, kisfiam? Három méter magas és nincsenek szemei. De annyi az egész, hogy nem szabad tőle félni. Mondtam már, hogy nincsenek szemei? És minden nap kicsit közelebb jön. Na. De a félelem, az nagyon rossz. A húgomat is ez a szörny ölte meg. De nehogy féljél ám. Ja és nincsenek szemei. Meg három méter magas.”) Diego eddig sem túl szórakoztató gyerekkora innentől kimondottan traumatikussá válik.
Aki horrort vár, ne várja. A film igen nyomasztó, folyamatosan ígéri a borzasztóan szörnyűségest, de igazából, ha a szívünkre tesszük a kezünket, nem történik benne semmi. De a világon semmi. Végtelenül, borzongatóan, kilencmillió hektáros nagyságrendben semmi. A végén se. Ebből a szempontból a dolog kissé bosszantó.
Nem véletlenül emlegettem a Babadookot: 100%-ban biztos vagyok benne, hogy David Casademunt, aki írta és rendezte a filmet, innen merítette az ötletet. A Babadook azonban kiválóan építkező, a feszültséget folyamatosan fokozó alkotás volt, ügyesen játszott azzal, hogy most akkor van szörny vagy nincs, és figyelemre méltó érzékenységgel boncolgatta azt az igen kényes, és minden szörnynél ijesztőbb témát, hogy mi van akkor, ha a saját édes gyermekünk izé, köhömm, nem szeretetreméltó. A Pusztaság megfordítja a kérdést („Mi van akkor, ha 8 évesen csalódnunk kell a saját édes szüleinkben?), de nem tud vele mit kezdeni, pedig fogát összeszorítva, rettentően igyekszik, és a színészek is apait-anyait beleadnak.
Hiába bölcs az üzenet (amit pl. a Dűne a frappánsan rövid „a félelem az elme gyilkosa” mottóval letudott). Hiába megrázó a szellemi leépülés drámája. Hiába derül ki valahol félúton, hogy valójában mi történt apa húgával. Hiába a kacsintgatás, hogy mi vár arra, aki túl hosszú ideig csukja el magát a külvilágtól úgy, hogy az alulstimulált agya csak a rémmeséket tudja keringtetni odabent (igen, igen, a karanténra gondolok). És főleg hiába az az amúgy nagyon érdekes, és igen ritkán piszkált motívum, hogy mi történik, amikor egy anya a férje helyett a fiába lesz szerelmes (nem fizikai értelemben), erőnek erejével megpróbálja megőrizni cuki kis dédelgethető babucinak, hogy aztán egyszer csak minden átmenet nélkül keménységet és férfiasságot követeljen tőle. Megfelelő kezekben a filmnek ez lehetett volna a legérdekesebb és legértékesebb vonala. Az alkotás azonban lélektani vonalon sem üt igazán nagyot. Ebből a szempontból viszont a dolog nagyon bosszantó.
A Pusztaság szépen fényképezett, de helyenként klisés megoldásokkal operáló, rendkívül komoly gondolatcsírákat hordozó, de borzasztóan rossz tempójú és rosszul összerakott film. Egy kínszenvedés végigülni, még úgy is, hogy közben teljesen világos, hogy a felszín alatt mit akar mondani, tehát a néző akár még vájt agyú entellektüellnek is érezhetné magát.
