Danny Boyle egy igazi átváltozóművész, aki szinte minden filmes műfajban kipróbálta magát. Készített már drámát (Trainspotting), horrort (28 nappal később), sci-fit (Napfény), életrajzi filmet (Steve Jobs) és még egy bűnügyi thrillert is (Transz), folytatást viszont eddig egyik filmjéhez sem forgatott. 2015-ben aztán tett egy bejelentetést, miszerint új filmen dolgozik, méghozzá egy folytatáson, ami nem más, mint a Trainspotting második része. Az első film rajongói [velük együtt én is] egy emberként bokszoltak a magasba örömükben. Aztán, ahogy kezdett leülepedni a hír, gondolkodóba estem. Biztos jó ötlet folytatást csinálni egy annyira kultikus és jól lezárt filmhez, mint a Trainspotting? Danny Boyle képes helyt állni akkor is, ha egy folytatást kell levezényelnie? A négy főszereplő tud majd olyan emlékezetes lenni, mint 20 évvel ezelőtt? A válasz ezekre a kérdésekre pedig egyöntetűen az, hogy „csak részben”…
20 évvel az első rész eseményei után vesszük fel a fonalat, amikor is Mark Renton (Ewan McGregor) nosztalgiából visszatér szülővárosába, hogy felkutassa régi cimboráit. Aki látta az első részt, az már előre tudhatja, hogy nincs könnyű dolga, barátai ugyanis nem fogadják őt kitörő örömmel, a múltban történt sérelmeik miatt. Miután lecsillapodtak a kedélyek, Mark tovább marad a tervezettnél, hogy segítsen felfuttatni Beteg Srác, épülő bordély házát. Ebben segíti őket – az időközben mindenét elvesztő és ezért újra heroin függővé váló – Spud is. A három barát terveit azonban beárnyékolja a börtönből frissen szökött Begbie, aki mindent elkövet, hogy bosszút álljon Mark-on.
A Trainspotting véleményem szerint a legjobb drogos film, nem mellesleg, lassan egy évtizede bérelt helye van a kedvenc filmjeimet összegző listán. Az előbbi állítással pedig egészen biztosan nem vagyok egyedül, hisz nem véletlen, hogy rengetek iskola vetíti a mai napig drog prevenciós célzattal. Sikerének oka pedig az volt és talán még ma is az, hogy saját nyelvükön szól a fiatalokhoz, a drogról pedig tabuk nélkül beszél, anélkül, hogy démonizálná azokat. Nem rágja a szádba a tanulságot, mert nem is kell neki, a képek magukért beszélnek, pontosan látjuk, hogy amit ezek a fiatalok csinálnak az rossz és fokozatosan cseszik szét az életüket. A végén pedig megmutatja, hogy igenis van kiút, de nem mindenki számára.
A T2 legnagyobb hiányossága az, hogy egyszerre akar újat mutatni, de közben nosztalgikus is szeretne lenni. A nosztalgiával önmagában nincs baj és minden egyes apró visszautaláson nagyokat mosolyogtam, de a nosztalgikus képsorok mellé nem sikerült egy igazán ütős, izgalmas és egységes történetet írni. Mindenből és mindenkiből kapunk egy kicsit, de valahogy nem áll össze egy egésszé. Részben Spud leszokásáról, részben Beteg Srác kétes ügyleteiről, részben Begbie bosszújáról, részben pedig Renton újrakezdéséről is szól. Persze az első rész is ezekről a karakterekről mesélt, de ott Mark drogról le-, majd újra rá-, végül pedig teljes leszokása adott egy szép ívet a történetnek és a mondanivalója is sokkal mélyebb volt.
A karakterek viszont szépen ki vannak bontva. Spud és Begbie esetében pedig kifejezetten erős karakterfejlődést kapunk. Előbbi talán a film legnagyobb nyertese, aki a legmélyebbről indult, de a végére összeszedte magát és kezdett valami hasznosat az életével. Begbie ezzel ellentétben pont oda jutott ahonnan elindult a film elején, mégis a legfontosabb tanulságot ő vonja le és mondja ki: „A világ változik, de mi nem”. És nem csak a karakterek fejlődése miatt emelném ki ezt a két szereplőt, hanem az őket játszó színészek miatt is. A Begbiet alakító Robert Carlyle már az első filmben is ellopta a show-t, akárhányszor megjelent a vásznon, de a legjobb alakítást akkor még a főszereplő, Ewan McGregor nyújtotta. Mostanra viszont fordult a kocka és, Carlyle valamint Bremner vitték el a hátukon a filmet. Danny Boyle-ról pedig elmondhatjuk, hogy habár néhol döcögősen, de vette az újabb akadályt és egy újabb műfajban bizonyíthatta, hogy még mindig ő korunk egyik legjobb rendezője.
