Adott egy karanténidőszak és az öröm, amikor több hónap megvonás után az ember fia végre beülhet egy filmre. Egy nyári, francia filmre. Kell ennél nagyobb öröm? A film jól kezdődik. Van benne minden, ami egy francia filmet élvezetessé tehet. Kisváros, jó karakterek, könnyed, de mégis érdekes történet, mely egy iskoláról szól és annak vezetőiről: a flamingóról (Juliette Binoche), a pingvinről (Noémie Lvovsky) és a medvéről (Yolande Moreau). Remek összeállítás.
1967. Egy kisvárosi Háziasszony nevelő intézetben új évfolyam indul. A tanulók megérkeznek és megtudják, hogy egy nő alapvető feladata a férj jól tartása és az engedelmesség. Az iskola elindul és van itt főzés, mosás és testhigiénia óra doszt. Kedves, szórakoztató jelenetek karolnak egymásba, ahogy egyre csak bonyolódik a történet. Eddig a franciakrémes nem okozott csalódást. Szépen lassan megértjük, hogy ez a film nem tör nagy babérokra. Követi a már bejáratott utat: sokszor kipróbált elemekkel szórakoztat. Aki kicsit előre akar gondolkodni, az persze hamar rájön, hogy az egésznek majd lesz valami mondanivalója, hogy a nő persze nem csak azért létezik, mert jó nyúlragut tud főzni. Ennek a változásnak hátteret ad a párizsi ifjúság által kirobbantott diáklázadás, mely nem csak az erkölcsöket, de a nőket érintő „ancient regime” gondolkodást is kikezdte. Nem is szólva arról, hogy a közben megözvegyült főnökasszony Paulette (Binoche) is szerelmes lett.
Mi ennek is örülünk, mert ettől érdekesebb lett a történet és jobban szórakozunk. Hiszen tudjuk, hogy ez a kis filmecske éppen erről szól: a változásról. A történet pedig csak lebeg előre, mint valami nyári szellő, és mi érezzük, hogy ennél nem is várhatunk többet. Egyszerű karaktereket látunk, már-már túlontúl egyszerű jeleneteket, mint például az esőcsatornára mászó hősszerelmes monológja, de hát nyár van, vége a karanténnak, jó ez így. És különben is, ott van Binoche.
Binoche, aki csodás színésznő. De ez az állítás külön-külön is értelmezhető: csodás színész, és csodás nő. Olyan színész, aki elvisz a hátán egy filmet, legyen az akármilyen középszerű. Tehát a színészi játékkal sincs semmi gond. Akkor miért sétál ki az ember a moziból önfeledt jókedv helyett kissé zavarodott mosollyal az arcán? Az utolsó öt perc miatt. Mely furcsa, érthetetlen és még a franciáknak is talán túlontúl francia.
*Enyhe SPOILER, mely a történetből nem sokat, a hangulatról annál többet elárul*
Történik ugyanis, hogy az események egy párizsi kiránduláshoz vezetik az iskolát, azonban a főváros a forrongások miatt le van zárva. A hétköznapi néző viszont érzi, hogy a film a végéhez közeledik, miközben a megoldás még a kanyarban sem látszik. Hogyan farolhat ki egy ilyen csávából a rendező? Talán több megoldás is akad, de amit ő választott, az több, mint furcsa. Mert Paulette, a növendékek, a pingvin és a medve táncra perdülnek, mintha Párizs felé félúton átsétáltak volna a Fame díszletei közé. Miközben zúg a csoportos hip-hop, a szöveg (nagyjából egy középiskolai előadás színvonalát idéző) feminista kiáltvánnyá válik, ahol szó szerint a szánkba rágják, hogy nem kell több elnyomás, a nő értékes, a nők egyenrangúak. Hátborzongató élénkséggel jutnak eszünkbe régmúlt irodalmi színpadok kamaszemlékei, és csak tátjuk a szánkat.
*Enyhe SPOILER vége*
Aztán jön a vége főcím és az egyszeri néző azon tűnődik, hogy mire volt ez jó. Vajon ő értette félre a műfajt, vagy belekeveredett a manapság oly előszeretettel alkalmazott műfaj-hibrid filmek hálójába, vagy egyszerűen a film vége el van rontva, de alaposan?Persze nincs nagy dráma. Nem szakadt le az ég, és Binochet látni nem olyan rossz dolog. De azért mégis: miért kellett ez?
