Mike Flanagan neve az utóbbi pár évben igencsak összeforrott a horror műfajával. Ezek az alkotások kivétel nélkül minőséget képviseltek, és amellett, hogy a horror alapvető tulajdonságait meghagyta, egyfajta drámai vonalat is belevitt ezekbe, amik kétségtelenül adtak egyfajta egyedi stílust a műveinek. 2018-ban aztán a Netflixen megjelent A Hill-ház szelleme című minisorozat, mely egy hatalmas vérfrissítés volt a horror sorozatok közt, és pont ezért hatalmas népszerűségnek is örvendett. Nem is volt kérdés, hogy folytatni fogják, viszont nem úgy, ahogy sokan gondolták. Így lett a The Haunting-ból egy antológiasorozat, ami azt jelenti, hogy minden évadnak megvan a saját, önálló története, az évadok maximum stílusban és a benne játszó színészekben hasonlítanak. A Bly-udvarház szelleme Henry James A csavar fordul egyet című művének adaptációja, de igazából az író egész életművét figyelembe vették a forgatókönyv megírásakor.
A történet központjában a Bly-udvarház áll, ahová a fiatal Danit (Victoria Pedretti – Volt egyszer egy… Hollywood) felfogadják, hogy költözzön oda, és legyen a két árván maradt gyermek felügyelője. Ez a birtok kívülről egy gyönyörű hely, ám a lány már a legelejétől megtapasztalja, hogy itt bizony nincs minden rendben, és sorra szembesül különböző megmagyarázhatatlan, túlvilági eseményekkel.
A széria alapvetően horrorként van marketingelve, ám korántsem mondanám valódi horrornak. Míg az első évadot sokkal inkább nevezhettük egy horrorszériának, ami drámai elemekkel volt fűszerezve, ebben az esetben inkább beszélhetünk egy drámáról, ami rendelkezik horror elemekkel. Ha mindenképp kategorizálni kellene, akkor ez az évad egy gótikus-romantikus horror-dráma. Ez a műfajturmix pedig kifogástalanul lett összeállítva.
Emelem a kalapom a Hill House előtt, igazi műfajújító széria volt 2018-ban. Ám amit most ez az évad villantott, az számomra egy lépcsőfokkal feljebb áll. A Bly-udvarháznak sikerült megújulni, és az elődjéhez képest egy komolyabb alkotás lett, mely sokkal több érzelmet vált ki a nézőből. Ebben az évadban is kapunk pár igazán horroros pillanatot, ám ezt nem a jumpscarekkel érik el, hanem a zseniálisan felépített atmoszférával és a végig tudatosan kitartott feszültséggel. A horrorműfaj esszenciája véleményem szerint soha nem az öncélú ijesztgetésből fakadt, hanem sokkal inkább a feszültségen és a hangulaton, mely az alkotás egészében elkísér minket, és nem csak egy-egy megugrás erejéig. Itt nem azt mondom, hogy a Hill House ezt csinálta, de lényegesen több ilyen jelenettel operált, mint ez az évad, viszont az a felvonás meg is követelte ezt, és ott sem vitték túlzásba, ellenben a mai mainstream horrorokkal szemben. Egyszerűen itt szintet ugrottak, és inkább a néző lelkére igyekeztek hatni, mintsem az ijesztésből fakadó reflexekre.
A két évad között felfedezhető egy igen szembetűnő kontraszt. Míg az első évad egy családról szólt, akik szépen lassan elidegenedtek egymástól, itt egy olyan történetet látunk, melyben egymásnak idegen emberek a történtek hatására már-már családként funkcionálnak. Ennek az évadnak az egyik központi eleme a különböző szerelmi kapcsolatok drámája. Van itt kihűlt, tiltott, be nem teljesült és kezdetben reménytelen kapcsolat is. Akármelyik szálat is vizsgáljuk, mindegyikben nagyon mély, emberközeli drámaiság van, melyet nem kizárt, hogy a néző valamilyen szinten a saját életére is kivetíthet, ezzel is még nagyobb hatást elérve.
Az évad felépítése hozta a megszokott sémát: az első 3-4 epizód kicsit lassabb mederben csordogál, egyfajta karakterbemutató funkciót lát el, majd az évad közepén megismerünk több olyan körülményt, ami pár dolgot megválaszol, de újabb kérdéseket is felvet, majd az utolsó egy-két epizód pedig igyekszik mindenre választ adni és lezárni a történetet.
A széria zseniális színészi alakításokat vonultat fel. Az első évadból több ismert színész is feltűnik, ám bőven vannak új arcok is. Mindenki kivétel nélkül hatalmasat alakít, és egy óriási pluszt adott ennek az évadnak az, hogy a két gyerekszínész is nagyon profi volt. Filmtechnikailag sem lehet fogást találni rajta, gyönyörű a fényképezés, a zene és a díszlet is.
Ha valaki mindenképp bele szeretne kötni valamibe, akkor maximum a széria ritmusa lehet az, amit valaki kifogásolhat, de mint mondtam, a kezdő epizódok lassabb ütemének is megvolt a maga szerepe, és a miniszériákra jellemző töltelékrészt sem nagyon tudnék mondani.
A Bly-udvarház szelleme méltó folytatása lett az elődjének. Stílusában bizonyos szempontból hasonlít a két évad, ám mégis sikerült újítani, és ezesetben sokkal drámaibb, komolyabb felvonást kaptunk, melyben a horror csak köret, az évad igazi ízét a sokszor csontig hatoló dráma szolgáltatja. Ha két szóval kéne jellemezni, akkor azt mondanám, hogy ez az évad „egyszerűen nagyszerű”!
