Vannak olyan sorozatok, melyekben minden klappol. A Fehér Lótusz szállóról szóló ilyen , annak ellenére, hogy a hotelben semmi sem stimmel. Kevés olyan sorozatot láttunk, ahol olyan pontosan egyensúlyoznak műfaji határok között, mint a Fehér Lótusz. Az első képsorok után biztosra vehetjük, hogy egy új Waczak-szállóval van dolgunk. Azonban hamar kiderül, hogy itt nem lesznek érvényesek a sitcom szabályai. Néhány apró utalás, és úgy érezzük, hogy itt valami mélyebb van készülőben. Talán egy krimi. De akkor miért nevetünk időnként? És amikor nevetünk, miért gondoljuk azt, hogy még sincs rendben minden? Az első rész után miért van bennünk a kényszer, hogy többről lesz itt szó, mint holmi Folytassa-sorozat felújított változatáról?
A fenti kérdéseknek számos magyarázata van. Első lépésként nézzük meg a stáblistát. Gyorsan kiderül, hogy a filmet az a Mike White írta és rendezte, aki íróként már letette a nevét a filmírás világában. Az ő nevéhez fűződik többek között a Dawson és a haverok, a Narancsvidék, a Rocksuli, a Nacho Libre, a Tökéletes hang 3. vagy a Megvilágosultam. A történet ennek megfelelően érdekes, kiszámíthatatlan, vicces, és ami a legfontosabb, végtelenül ironikus.
A második nagyágyú ebben a sorozatban ugyanis az irónia. Ahogy megismerjük főhőseinket, megismerjük a jóléti társadalom és az azt kiszolgálók közötti mérhetetlen kontrasztot. A pénzes vendégek és a nincstelen szállodai munkások közti szakadékot, mely nem létszik ugyan, de mégis ott van mindenhol. És persze a karakterek is élesek. A dúsgazdag szülők elkényeztetett kamaszlányai, a kisebbségi komplexusban vergődő apa, akit eltart a jólmenő üzletasszony felesége, a ropogósan friss házasok, ahol a férj egy rátarti bunkó, a nő egy igazi naiva, az elrontott életű középkorú nő, akinek egytelen célja, hogy végre szeresse valaki, és így tovább… Mind remek alany arra, hogy egyszerre mutasson meg minden egyes jelenet társadalomkritikát, helyzetkomikumot és a szereplők személyes drámáját.
Innentől már nem csodálkozhatunk azon, hogy maga a helyszín sem véletlenül Hawaii. Az a sziget, mely a magyar kultúrában a boldogság szinonimájává vált. A hotel csodás, a természet pompázatos, de valahogy mégsem találunk egyetlen boldog embert sem a szereplők között, holott a felszínen minden rendben van. De csak a felszínen. Minden vendég kergeti saját vágyait, a szálló pedig minden igényt kielégít. Egészen a végletekig.
Ez a sorozat ugyanis a végletekkel operál. Nem egyszer meghökkentő, sőt, extrém módon groteszk jeleneteket is tartalmaz. Húzza, egyre csak húzza az elviselhetőség húrját, miközben a felszínen még mindig minden rendben van. És amikor már azt mondanánk, hogy „ugyan már, ilyen nincs”, akkor történik valami, valami, mely ráébreszti a nézőt arra, hogy most nem egy vicces helyzetkomikumra épülő sorozatot néz, hanem egy becsomagolt, de brutálisan megszerkesztett tükröt, melyben minden látszik: látszik az ember tragédiája, a társadalom tragédiája, a pénz tragédiája. És mindeközben mosolygunk, és várjuk a következő részt.
Ez a sorozat azoknak való, akik nemcsak nevetni, de gondolkodni is akarnak, és nem ijednek meg a szókimondó, sokszor meztelen igazságtól, Hawaiiba csomagolva.
