Hadd kezdjem ezt az értekezést egy svéd gyermekverssel, Siv Widerbergtől (rím nincs benne, de nem ez a lényeg):
„Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.”
Valahogy így jártam én a menő rajzfilmekkel. Amíg relatíve nehéz volt hozzájuk jutni, meg voltam bolondulva az animékért és nyugatra szakadt rokonaikért. Most, hogy a Netflixen külön könyvtára van a témának, már nem is érdekel az egész. Amikor hajlandó vagyok két-három nap alatt lenyomni egy animációs sorozatot, ott már valami nagyon érdekesnek kell történnie (pl. Castlevenia). Az Arcane-be kattintgatás közben futottam bele, egy csúnya munkanap után, este 11-kor. Kimondottan agy-nagymosási célból láttam neki, „hamárnincsfennaKígyóhalakció”, aztán hajnali 2-kor csak azért feküdtem le aludni, mert biológiailag lefekvődtem.
Az első évad egyetlen városban játszódik, melynek társadalma teljesen kettészakadt: Piltoverben, a Felvégen csini, rendezett környezetben laknak a gazdagok és szépek, Zuanban, az Alvilágban pedig a retekben és a káoszban a szegények és/vagy a bűnözők. Az már a legelső epizód legelső képsoraiból nyilvánvaló, hogy a két városrész nincs túl békés viszonyban egymással: a főszereplő nővéreket, Vi-t és Powder-t közvetlenül egy csata után, füstölgő romok közt, anyjuk holtteste mellett ismerjük meg. A lányokat Vander, az Alvilág bikaerős, de békepárti fura ura veszi pártfogásába. Néhány évvel később, barátaikkal együtt már rutinos tolvajnak számítanak. Igazi kalandjaik akkor kezdődnek, amikor egy „tuti tippet” követve betörnek Felvégen egy laboratóriumba, ahol a város ifjú titanicja történetesen épp a mágia gépesítésével kísérletezik.
A League of Legends című játék, melyre az Arcane alapul, már több mint egy évtizede építgeti több milliós rajongói táborát. Bár alapvetően hentelős játékról van szó, a karakterekhez és helyszínekhez számos hivatalos és fan fiction eredetű háttéranyag jelent meg, képregények, novellák stb. formájában. Ezzel együtt sem számított viszont senki arra, hogy az Arcane, melynek létrehozása a francia Fortiche animációs stúdió és az eredeti játékot is fejlesztő Riot Games (ezen belül is a Vi és Powder karaktereit a legelső pillanattól jegyző Christian Linke és Alex Yee producerek) érdeme, végül Trónok harca szintűen komplex karaktereket és történetet fog bemutatni egy lenyűgöző univerzumban, ráadásul csodálatosan gyönyörűséges megvalósításban. Nem minden „hónap sorozata” ér számolható mennyiségű fabatkát a Netflixen, de úgy érzem, az Arcane joggal vitte a novemberi nézettségi pálmát.
Ami az egyszeri agymosásra vágyó felnőtt nézőt először beszippantja, az az animáció. 3D-s animált tévésorozatból olyan ritka a minőségi munka, mint bármely monokróm állat inverz párja, és az uncanny valley hatás (amikor nagyon szeretnének valódi embernek látszó animált karaktert létrehozni, és az istennek se sikerül) még a legjobb próbálkozásokat is tönkrevághatja. A 2D animáció ugyan messze nem lejárt lemez (aki szerint igen, az kérje meg a vakvezető kutyáját, hogy mesélje el a Ghibli stúdió valamelyik filmjét), de a mániákus japánokon kívül kevesen veszik a fáradságot, hogy évekig szöszöljenek vele, amíg igazán szép nem lesz. Olyat meg, hogy ezt a kettőt egy alapvetően 3D-s környezetben sikerrel kombinálják, tényleg nem sokat látni. (Az Arcane-világ egésze steampunk elemeket hordoz, de nem bigottul fogaskerék-mániás, nagyon színes, de nem cukormázas. Piltover leginkább a Bioshock 2-re, míg Zaun a Bioshock 1-re emlékeztet.) A hátterek olyan szépek, hogy a szív belesajdul, a szereplők esetében pedig pont annyit tartottak meg a videojátékokra és klasszikus animékre jellemző testábrázolásból, mozgásformákból és mimikából, hogy a karakterek a maguk kontextusában tökéletesen életszerűek legyenek. Ugyanebből az okból (vagyis annak eredményeként, hogy nem erőltették a túlzott élethűséget, ugyanakkor vélhetőleg rengeteget dolgoztak a részleteken) az arckifejezések is szokatlanul elevenek. Jinxről a spoilerezést elkerülendő most nem mondom meg, hogy kicsoda-micsoda, de Gollamra emlékeztető kettős személyiségének grafikai megjelenítéséről oldalakat lehetne értekezni.
Nyilván a világ legjobb animációja sem tudna eladni egy dögunalmas történet, vagy egy kazal tök hamis karaktert, de az Arcane itt sem hibázik. Bár a Piltover/Zaun ellentét kialakulásának magyarázata és az egész ikerváros-rendszer pontos működési mechanizmusa fájdalmasan hiányzik (talán a már biztosra vehető második évadban többet tudunk majd meg), a politikai csaták és machinációk, az ifjonti, forradalmi lendület hétköznapi vergődéssé hamvadása, a naiv idealizmuson lánctalppal átszambázó kollektív kicsinyesség bemutatása teljesen (kiábrándítóan…) életszerű.
A karakterek nyilván jóval sokrétűbbek, mint a játékban (akit érdekel, keressen rá a Heimerdingert, a sorozat aranyos békeharcos manócskáját az eredeti játékkörnyezetben bemutató népszerű internetes mémre). Részint kellően hősiesek (hősiességüket fantasztikusan koreografált, véres harci jelenetekben csillogtatva), részint maximálisan érthető hétköznapi problémákkal küzdenek. És hullanak, mint a legyek, illetve mint minden tisztességes keleti ihletésű történetben a szereplők 90%-a (köztük is elsősorban azok, akiknek a halálára abszolúte nem számítanánk). Silco személyében olyan főgonoszt kapunk, amilyenre mindig is vártunk, és még a kötelező leszbikus történetszál is jól van megcsinálva. Ha bármilyen kifogás emelhető az Arcane ellen, az egy bizonyos egyhangúság, ami azokat az eseményeket jellemzi, amik az amúgy összetett figurákkal az amúgy összetett cselekményben történnek: Vi minden részben majdnem meghal, és majdnem minden részben elfogják, Jinx minden részben súlyos következményekkel járó hibás döntéseket hoz, és így tovább. De ennyi igazán belefér.
Végül, de nem utolsósorban: Az Arcane-nek még a zenéje is jó, dalait híresebbnél híresebb előadók kimondottan a sorozat számára szerezték. A főcímdalt az Imagine Dragons jegyzi, de az összes többi szám is a Mátrixot idéző harmóniában van az egyes helyszínekkel és történésekkel.
Az Arcane megtekintését mindenkinek ajánlom, aki igényes animációra és komoly történetre vágyik, feltéve, hogy bírja az erőszakot, a káromkodást és a setét világnézetet. Ne mondja senki, hogy nem szóltam.
