Majd’ mindenhol a Szólíts a neveden és a Házibuli szerelemgyermekeként aposztrofálják François Ozon legújabb alkotását. Mondjuk a Házibuli-t csak egyetlen jelenet miatt veszik elő mindenütt, meg mert francia. De jó. Legyen. Viszont, hogy egyik nyomába se ér, az egyszer biztos.
Hagy kezdjem a számomra legfeleslegesebbnek vélt filmes parasztvakítással. A thriller formátumba ágyazott „egyszerű dráma” csavarral. Alex(is) már a nyitó képsorok közben elmondja, a rendőri díszkiséret, a szerelme hirtelen halála miatt díszeleg körülötte. Belengetve ezzel egy rejtélyt, amire az időben való ugrálás, visszarévedések, a narrált emlékképek és a jelenben történő depresszív hangulat is csak rájátszik. Mi történt Alex szerelmével, Daviddel?
Megnézhetjük, ahogyan szárba szökken szerelmük. Ahogyan elválaszthatatlanul, dolgoznak, nyaralnak, buliznak és szerelmeskednek (ezt mondjuk pont nem, de nem hiányzik senkinek a direkt marketing, elég a zárt ajtók mögötti sejtés) egy nyáron át.
Aztán egyszer csak David nem átall elhunyni (nyugalom, ez már az előzetesből is sejthető, de a film első 3 percében ki is derül, nincs spoiler), Alex emiatt szenved és valamilyen számunkra ismeretlen okból, szabadlábon védekezhet a rendőrségen. Mi történt? Mit követett el Alex?
Személy szerint rettentően léha megoldásnak találom a feszültség elültetésnek ezen módját, amikor egy közelgő tragédiát szeretnénk bemutatni. Megannyi filmes fogás van arra, hogy a néző bőre alá bekúszva okozzon egyre nagyobb feszültséget a gondolat, hogy itt kérem tragédia van kilátásban.
De ha még ráadásul az előzetes egy krimit kínál, majd a film szépen kézen fog és lassan visszavezet minket a kezdeti tetőpontról a nulla környékére, akkor bizony nehezen állsz fel a moziszékből. Marad a kesernyés csalódottság íze a szájpadláson, miközben kicsit úgy érzed palira vagy véve.
Szóval:
„A franciák furcsán gyászolnak… Vagy csak furcsán mesélnek róla.”
S ez kérem kulturális különbség. Saját tapasztalatom alapján a franciák igen bőbeszédűek, ha testiségről van szó és korántsem lehet őket prűdnek nevezni mindaddig, míg nem kell érzelmekről beszélniük. Az olaszok és a spanyolok mindkettőben elég hangosak, míg az angolok mindkettőben visszafogottak, vagy szeretnek annak látszani.
A gyász folyamatával sincs ez másképp. Számomra teljesen zavarba ejtő volt, ahogyan David anyja viselkedett Alexszel. A film bármely pontján. Ezért is fogalmazódott meg bennem általánosságban egy francia attitűd, mert az Alexen keresztül bemutatott viselkedésforma, nem a fiatalok sajátja. Minden egyes szereplő teljesen inadekvát módon kezeli a körülötte történő eseményeket.
Ez természetesen az én benyomásom és érzem én, hogy szembe megyek a filmmel kapcsolatos közízléssel, de csak azért mert egy rendező letett jó néhány pazar alkotást az asztalra, nem lesz automatikusan érthető és átérezhető egy film, ami csak a nosztalgiára épít.
Értem én, hogy a Házibuli egy korszakalkotó film volt s a téma örök, de szerintem egy maradandó alkotáshoz több kell annál, mint sem a helyszínt, a karaktereket és a filmnyelvet is visszahelyezed ’85 nyarára.
Persze ettől még megannyi értéke van a filmnek. A szerelem, az szerelem! A srácok szépek, a nyár a Riviérán ugyanolyan forró és heves, mint Észak-Olaszországban. A tenger és a táj is gyönyörű, a zene teszi a dolgát. Csak valahogy nem jön közel.
Nem fogja meg szívem, rántja ki a mellkasomból és szorítja addig, amíg levegőért kapkodok.
Hogy ez azért lehet, mert innen furcsa a francia elbeszélésmód, vagy azért, mert ez kicsit fáradtabb munkája lett Ozon-nak, azt nem tudom megmondani.
S lehet velem vitatkozni, sőt meggyőzhetőnek is gondolom magam, de első ránézésre és sokszori utánagondolásra is csak egy erős közepest tud belőlem kicsikarni ez az 1985-ös nyár.
