Aki látta a 2018-ban mozikba kerülő BÚÉK című magyar filmet, annak a Nyílt titkok előzetese elég ismerős lehetett. Ugyanaz a történet, ugyanannyi tagú csapattal és ugyanolyan nem szerinti felosztásban. Viszont, mielőtt bárki is azt hinné, hogy a német filmkészítők tőlünk nyúlták le a szóban forgó film alapötletét, az nagyon is téved, ugyanis a magyar verzió sem saját ötlet alapján készült, hanem a Teljesen idegenek című olasz film remake-jeként született.
Minden olyan filmhez szkeptikusan állok, amelyeket a szimpla megemlítésnél több médiavisszhang kísér, vagy csak orrba-szájba tolják az adott alkotás előzetesét és plakátját. A Nyílt titkok esetében erről szó sem volt, mindössze az keltette fel a figyelmemet, hogy kísértetiesen hasonlított a magyar verzióra, ezért ebben az esetben ebből fakadt a szkeptikusságom. Gondoltam, nem fog tudni sok újat mutatni a film – ez a cselekmény szempontjából így is volt, hiszen a történetvezetés és a karakterek felépítése szinte majdnem hajszálpontosan megegyezett a BÚÉK-ban látottakkal.
Nézzük, miről is szól röviden a film. Egy héttagú társaság – ebből két, már hosszú idő óta együtt élő házaspár, egy újdonsült jegyespár és egy friss kapcsolatba lépő, ám az összejövetelre egyedül érkező férfi – összeül vacsorázni, amikor a házigazda felveti, hogy mi lenne, ha arra az estére mindenki kitenné az asztal közepére a telefonját, és akármilyen üzenetet kap valaki, azt hangosan fel kell olvasnia mindenki előtt, ha pedig valakinek csörögni kezd a mobilja az este folyamán, azt a hívást kihangosítva kell fogadnia a többiek füle hallatára. Az eleinte vonakodó társaság végül belemegy az ártatlannak tűnő játékba, ám azt senki sem sejti előre, hogy pár sms, e-mail, közösségi médiás üzenet és hívás házasságokat és barátságokat is tönkre tud zúzni néhány pillanat töredéke alatt.
A konfliktusok és a férfi-nő szerepvállalások megegyeztek a BÚÉK-ban lévőkkel, a magyar verzióban is látható sémák ugyanúgy maradtak – az eredetit még nem láttam, de gyanítom, ott is hasonló a felállás –, a szégyenérzetet távolról sem ismerve, változtatás nélkül át lett emelve az egész csomag a Nyílt titkokba, így az igazat megvallva, a film első húsz percében kifejezetten untam magamat. Ám egy idő után szembeötlöttek a különbségek, amik – nem tudom, hogy a nemzeti sajátosságoknak tudhatók-e be, vagy csak szimplán úgy gondolta a rendező, hogy azért mégis kéne egy kis változatosságot csempészni a filmbe – egészen feldobták az egyébként drámai atmoszférát, ugyanis néhol igencsak szórakoztató pillanatok születtek a játék általi kínos szituációkból, míg ehhez képest a BÚÉK inkább konfliktusközpontú volt, mintsem humorcentrikus.
A színészi játék kifejezetten tetszett, és bár nem szokásom kortárs német filmeket nézni, azért a Fák jú, Tanár úr! az én figyelmemet sem tudta elkerülni, így ezáltal a szereplőgárdában visszaköszönt pár ismerős arc. Nem tudom, hogy ha esetleg kedvem támadna otthon újranézni a Nyílt titkokat a laptopomról, akkor ugyanannyira le lennék-e nyűgözve a látványvilágtól, mint a moziteremben, de a nagyvásznon kimondottan tetszett az operatőri munka. Megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nagyon kellemes érzéssel tud eltölteni, ha egy filmben egy otthonosan és esztétikusan berendezett lakásbelsőben játszódnak az adott jelenetek, és ez a komfortos érzés itt is megvolt, a fényképezés mellett a díszlet is elnyerte a tetszésemet.
Ami pedig a lezárást illeti, a magyar verzióhoz képest sokkal inkább egésznek éreztem a filmet, mert amíg a BÚÉK-ban egyfajta függővéggel zárult a történet, a Nyílt titkok esetében kaphat a néző betekintést a jövőt illetően. Bár részemről a lezárás nem nevezhető happy end-nek a szó klasszikus értelmében véve, mégis bennem volt egy „aha, oké, ez tök jó” gondolat, hiába csavart egy kicsit a történeten a zárójelenet, ami után az előbbit felváltotta egy „na jó, ezt most ugye nem komoly?” érzés. Összességében tehát élvezhetőnek tartottam, viszont véleményem szerint ez az a tipikus „egyszer nézős” film.
