Lyon. Egy pap és a kamera által mi is letekintünk a Notre-Dame de Fourvière bazilikából a városra. Az város áldást kap, a néző pedig egy történetet arról a botrányról, ami jelen pillanatban is aktuális, sőt, úgy rázta meg idén a Francia Katolikus Egyházat, mint őszi vihar az almafát. Talán kő-kövön sem marad. Ozon már sok filmmel ajándékozta meg a nézőket, de egyik sem volt olyan aktuális és egyben távolságtartó, mint ez a tényeken alapuló, valós eseményeket feldolgozó alkotás. A film már-már dokumentarista. Az embernek olyan érzése van a moziban ülve, hogy Ozon csupán még teljesebbé akarja tenni azt a képet, amitől egy éve zeng a francia sajtó. Nincsenek hírrészletek, újságbevágások, a képeket nem kíséri narráció, mégis, mintha egy dokumentumfilm peregne a vásznon.
Miről is van szó? Ha a tényeket nézzük, akkor pedofíliáról a Francia Katolikus Egyházon belül. Nevezetesen Bernard Preynatról, aki a ’80-as évek végén és a ’90-es évek elején papként és cserkészvezetőként számos rá bízott gyereket rontott meg. A filmbéli történet azonban harminc évvel később kezdődik egy ebédlőasztalnál, amikor egy családapa emlékeiből felködlik a múlt. Ozon lassan fejti ki az eseményeket. Nincs kapkodás. A történet két síkon bontakozik ki előttünk. Lépésről lépésre ismerjük meg azokat, akik érintettek voltak az ügyben, és lépésről lépésre merülünk a megrontás egyre mélyebb bugyraiba. Ahogy újabb és újabb szereplőket ismerünk meg, úgy válik az apró vízfodor hatalmas hullámmá. A bűntett súlya egyre csak fokozódik, ahogy megnyomorított életükkel és emlékeikkel újabb és újabb szereplők lépnek a történetbe.
A képek magukért beszélnek, holott nem mutatnak semmit. A történet metronómként egy ritmusban bontakozik ki előttünk. Szemtanúi vagyunk annak, ahogy az érintettek egymásra találnak, ahogy az egyre komolyabb sérüléseket szenvedett áldozatok végül összefognak és a nyilvánosság elé lépnek. Megismerjük a Philippe Barbarin bíborost, Lyon érsekét, és az ügyben játszott nem kis szerepét – hiszen hallgatásával tevőleges részt vállalt a bűntett eltusolásában. Megismerjük a szereplők családját, a feleségeket, az anyákat, a barátokat, és közben kérdéseket teszünk fel magunknak. Vajon mi mit csinálnák? Kiállnánk a fénybe, hogy bevalljuk mindenki előtt gyerekkori sérüléseinket, melyek akár egy életre tönkre tettek minket? Hol van a határ harag és gyűlölet között, jogos követelés és bosszúszomj, szégyen és őszinteség között?
Mivel a film komoly kutatómunkára támaszkodva valós eseményeket dolgoz fel – sőt, olyannyira aktuális eseményeket, hogy az ügyben alig két hónapja hozták meg (2019 július eleje) a jogerős döntést – nincs benne üldözés, morális vagy erkölcsi konklúzió. Csak az események peregnek és azok a magánjelenetek, hálószobai beszélgetések, utcán való megtorpanások, könnyek, dühkitörések, melyek nincsenek benne a hírekben, nem közvetíti azokat a TV, de mégis a történet emberi gerincét képzik. Ez a film dokumentarista, mégpedig az események emberi oldalról közölt dokumentuma. Ne várjunk tőle nagy feloldozást vagy megkönnyebbülést, mert akkor csalódni fogunk. De ha kíváncsiak vagyunk ezen történet emberi oldalára, az események azon emberi életekbe szőtt fonalára, mely végül napvilágot látva világraszóló botránnyá duzzadt, akkor ez a film nekünk való.
