1840, British múzeum. Fosszília érkezett Lymeból, Mary Anning (Kate Winslet) felfedezése, ami később hozzájárult az őskori életről és földtörténetről való tudományos gondolkodás fontos változásaihoz. Többek között.
Mary Anning ugyanis a La Manche csatorna mentén fekvő Lyme Regisnél található térség Kék Lias szikláiban keresett leleteket, különösen a téli hónapokban, amikor a földcsuszamlások új fosszíliákat tártak fel, amelyeket gyorsan össze kellett gyűjteni, mielőtt a tengerbe vesztek.
Ahogy a múzeumba érkezik a lelet (ahol egy nő súrolja a padlót, ha nem lenne egyértelmű, hogy itt női sorsok feletti elmélkedés lesz), máris eltüntetik Mary nevét, ezzel is jelezvén, hogy bizony volt időszak, mikor nőként érvényesülni sokkal, de sokkal nehezebb volt, mint ma.
Anning autodidakta módon tanulta a fosszíliagyűjtést és az őslénykutatást.
Tanulatlan volt, szegény és nő.
Nem egy vonzó rajtkő ez a 19. századi Európában. Vagy csak úgy a 19. században.
Apja 11 éves korában halt meg. A filmből kiderül, hogy több testvére is meghalt. Az anyja (Gemma Jones) valamilyen tüdőbajjal küszködhetett, mert a film egy pontján vért köhög. De ennek előzményéről és utózöngéjéről vajmi keveset tudhatunk meg. Mondjuk nem is érdekes a történet szempontjából.
Gemma Jones hozza a szokásos, gyanakvó tekintetű öreglányt, aki az elveszett báránykáit (elhunyt gyermekei) nippekkel pótolja, amiket minden nap meg kell tisztítani, valami különös oknál fogva.
Jó, tudom, metafora, de akkor sem volt akkora súlya, hogy ennyiszer az arcunkba tolják. A főszereplő élethelyzetén kardinálisan egy centit sem változtat a játékidő folyamán.
Megmaradt gyerek, a túlélők bűntudatával ápolgatja édesanyját egy huzatos, angol, tengerparti vityillóban.
Még mindig nem egy vonzó kiindulási pont, ha felemelő szórakozásra vágysz. De vágjunk bele.
Viszonylag hamar megismerhetjük Charlotte Murchisont (Saoirse Ronan), aki szintúgy létező személy volt, csak éppen 11 évvel idősebb Anningnál. Szóval a szereposztás ez esetben nem annyira adekvát. De oda se neki.
Mindenesetre a Wikipédia is szoros barátságot említ a két nő között.
Az, hogy ez mennyire volt szoros, hát erről nem sok bizonyíték maradt fenn. Igazából semmi nem utal a homoerotikus kapcsolatra, amit a film bemutat. De hogyan adhatnánk el egy filmet a paleontológiában nagy mérföldköveket megmozgató (éééértted!!??), de az említett tudományágon kívül senkit nem érdeklő nő életéről?
Esetleg ágyazzuk egy jól ismert és imádott főgonosz karakterébe a mondanivalónkat.
Itt-ott ki is lóghat a lóláb, akkor imádni fogják!
Mondjuk, ez a recept itt pont nem működik.
Kár.
Na de ott a másik Jolly Joker!! FEMINIZMUS ÉS HOMOSZEXUALITÁS!
Félre ne értsen senki. Nagyon nagy rajongója vagyok a fenti témákban készülő alkotásoknak. De kezd kicsit nagy lenni a dózis. Értem én, hogy túl kell tolni a balanszírozáshoz, de akkor is. El kell fogadni, hogy nem mindent lehet eladni két nő egymáshoz való vonzódásával. A szubkultúra meleg szeretettel (muhaha) fogad minden női szerelmet, de azért nem lehet kilóra megvenni!
Persze, baromi vonzó, mikor Kate Winslet és Saoirse Ronan (Kisasszonyok) nem tudják visszafogni magukat és végre megcsókolják egymást a játékidő felénél, de a történet ettől valahogy szemernyit sem lesz jobb. Ugyanúgy csordogálnak tovább az események. A két nő kavicsokat gyűjt, új, nagyértékű, megkövesedett csontváz kerül ki a kezük alól. Néhányszor szexelnek úgy, ami még nem 18-as karika, de azért csak a csontodig hatol egy jófajta szégyenérzet. Mert leginkább úgy érzed, hogy az ajtórésen át kukkolsz, vagy esetleg ott állsz egy gyertyával a kezedben és egy erőltetett vigyorral a zavarban lévő fejeden, megfogalmazódik benned a gondolat, hogy ennyire sokat tulajdonképpen mégsem akartál látni egyik színésznőből sem.
Mindez azzal a tudattal, hogy Winslet és Ronan maguk koreografálták meg a szexjeleneteket, amire nagyon is büszkék.
Lányok és kedves direktor ÚR, a kevesebb néha több.
Szóval adott egy nagyon vékonka történet, amit megpróbáltak felpimpelni egy szép női szerelemmel, ami igazából nem egyértelmű, ahol nincsenek dolgok kimondva, ahol alig látom a vonzódást – viszont ha szexről van szó, akkor két nimfomániás, megélt asszony csap orgiát előttem –, alig történik valami, de az viszont olyan elviselhetetlen tempóban, hogy egy háromfogásos ebéd elkészül mellette és nem maradtál le semmiről.
Valamint még csak nem is hiteles, csak eszközként használja a melegséget.
Mondjuk, nem ártanak az ilyen tényfeltáró történetek. Tudják csak a lányok, hogy lehet tudományos pályát is választani.
(van ennek menő változata. Lásd: Scully effekt)
Szóval én őszintén örülök, hogy megismertem Mary Anning történetét.
Bár ne lett volna ennyire rossz élmény.
