A Joe Hill nagysikerű regényéből készült horrorsorozat beszélő nevéből (ugyanis a címet ejtsd Nosferatu-nak) adódóan sejteti, hogy egy démoni vámpíros kísértetsorozatról lesz szó, azonban az AMC új thrillere az érdekes téma ellenére mégis foghíjas maradt – a misztikum és a kisváros atmoszférája remek, azonban a sok logikai bukfencet és hullámzó dramaturgiát még Zachary Quinto sármja sem tudta megmenteni.
Azt fontos leszögezni, hogy maga a történet és a sztori van annyira érdekes, hogy behúzzon minket ez a tíz részes évad, így annak ellenére is fenn tudja tartani a figyelmünket, hogy nagyon szembetűnőek a hibái. A történet szerint a világban léteznek „kreatívként” ismert spirituális emberek, akik különleges képességükkel és egy eszközzel, amit „pengének” neveznek (ez mindenkinél más) át tudják hasítani a valóság szövetét és az Álomvilágba keverednek, amivel be tudják teljesíteni kívánságaikat. A főhősnő, Vic (Ashleigh Cummings sajnos semmi kiemelkedőt nem nyújt, viszont nem is kelt ellenszenvet, ami külön előnye a sorozatnak) motorjával képes egy átjárón elveszett dolgok után menni, Meggie (Jahkara Smith iszonyat érdekes jelenség, kár, hogy nem kapott több játékidőt a kiteljesüléshez) pedig Scrabble betűivel képest kirakni a válaszokat kérdéseire. A főellenség, Charles Manx (Quinto) is egy ilyen lény, aki kocsijával képes eljutni a saját maga általmegálmodott Karácsonyországba, ahol a való világból elrabolt gyerekeket tart fogva és akik átváltoznak vérszívó vámpírrá és emberi húsra éheznek. A történet pedig adott: a gonosz kreatívot próbálja legyőzni a két lány, de leginkább Vic, aki újonnan élőbúvó képességével még csak ismerkedik, de máris a legerőssebnek tartják, aki képes lehet legyőzni a halhatatlanság módszerét megismerő Charles Manx-et.
A sztori baromi jó, nagyon izgalmas és bár nem újkeletű ez a fajta felállás a főellenséggel és a final girl-el az élen, mégis ezek a plusz képességek érdekessé tudják tenni az egymás közötti harcokat. Azonban a hangulatos kisvárosi miliő sem elég ahhoz, hogy ne vegyük észre az olykor felesleges vágóképeket. A kelleténél sokkal többször motorozik Vic hosszasan az erdőben, a házibuliban felszedett majd dobott pasi szál is totál értelmetlen, valamint a szüleivel való kapcsolat ábrázolása olykor teljesen irreleváns. A másik probléma, ami talán szőrszálhasogatásnak tűnik, de ezek a részletek teszik hitelessé egy adott jelenet súlyát, hogy Vic családját elvileg egy white trash családként szeretné bemutatni a sorozat, viszont az ezzel járó vizuális leépülések (alkoholizmusnál lecsúszott arcok, láncdohányzásnál tönkrement fogak) nincsenek meg, mindenki csodálatosan néz ki, hogy az amerikai ideált meg ne döntse, ezzel pedig még inkább elvész az azonosulás lehetősége.
A másik probléma a logikai buktatókban rejlik. Erről sajnos részletesebben nem tudok fejtegetésekbe bocsátkozni, ugyanis akkor erősen spoilereznem kellene, viszont a képességek nem mindig egyértelműek, hogy mégis miből fakadnak. Ez leginkább Manx-nél érezhető. Ő egyértelműen egy vámpír leképezése, akinek még megadatott egy hasonló, kissé bugyuta segéd, mint Drakulának Renfield, itt Bing Partridge a neve és a szuper Ólafur Darri Ólafsson alakítja, aki ismerős lehet a skandináv sorozatok rajongóinak.
A történet felépítése is nagyon hullámzik. A sorozat első pár része sajnos túl lassú ahhoz, hogy a végén olyan szinten felgyorsítsák, hogy a maradék 1-2 részben történjen meg minden. Nincsenek elosztva a történések, és ez nagyban „köszönhető” annak is, hogy az emberek képességei túl hamar el vannak lőve. A hasonló sorozatoknál (Misfits, Heros) kicsit fenntartják a feszültséget még, hogy mi is tudjunk találgatni, kinek milyen szuperképessége van, azonban itt elég egyértelműen a szánkba adnak mindent, hogy ne legyen meg ez a plusz izgalom. Szerencsére a részekben történik annyi misztikum és rejtély, hogy a következő részre áthajtson minket. A nézettsége sajnos kint sem volt a legjobb, de a nagy cliffhanger-es zárás után egyértelmű a folytatás, így berendelték a második évadot. Engem nagyon izgat, hogy mit hoznak ki belőle, így mindenképp maradok a folytatásra.
