Hogy megfelelő ívvel indítsam ezt a kritikát (ugyanakkor elhelyezzem magamat a „mi köze van ennek az idiótának az egész témához” kérdésre adható lehetséges válaszok színes palettáján), onnan kezdeném, hogy annak idején nagyon sok évvel ezelőtt az elsők között voltunk, akiket elkapott idehaza a D&D varázsa. A gimis társaság minden héten összegyűlt a könyvtárban, és amíg csendháborítás miatt ki nem hajigáltak minket, addig ment a dob meg a basszus helyett a mese és a kocka. Hirtelen mindenki fejszámoló művész lett („Ha most „iszonyúan büdös száj” módosítóval dobom a sebzést hatszázötven és fél méter távolságból, hány HP-t fog veszíteni a háromlábú szfinx Boldogasszony havának tizedik napján teleholdkor?”). A Sárkánydárda-krónikákkal keltünk és feküdtünk, a kettő közt lapozgatós könyveket lapozgattunk és Skandar Graunt olvastunk. Ha valahol be kellett mutatkozni, könnyen kiszaladt az ember száján, hogy Livellanella, a félelf, és tudtuk, hogy a fizikatanár voltaképp egy NPC, iszonyúan rosszul megírt szövegekkel. Ja, és mindenki viszonylag könnyen megszerezte a középfokú nyelvvizsgát, mert az összes fénymásolt és újrafénymásolt és ceruzával átírt és filctollal visszaírt anyag angolul volt. Daliás idők voltak.
Aztán elmúltak. A legtöbben egyetemre mentek, aztán dolgozni kezdtek, és ha ez nem lett volna elég, 2000-ben megjelent a világ legrosszabb filmje (pedig Jeremy Irons is volt benne…), történetesen Dungeons & Dragons címmel. Amikor úgy tíz éve újraolvastam a Sárkánydárda krónikákat, nem tudtam, hogy sírjak vagy röhögjek. Azt hittem, hogy az egész D&D-fantasy kombót örökre elfelejthetem, amíg mindenki legnagyobb meglepetésére a kisebbik lányom 10 évesen kalandmester nem lett. (Az a rohadt internet az oka mindennek. Be kéne tiltani.) Ennek kapcsán akarva-akaratlanul meg kellett ismerkednem a D&D újhullámmal, Critical Role-ostul, Matthew Mercer-estől, Legend of Vox Machinástól, és kénytelen voltam rájönni, hogy ehhez képest mi a nyolcvanas-kilencvenes években a fasor túlsó végén se voltunk.
A Dungeons and Dragons: Betyárbecsület ezt az újhullámot lovagolja meg, nyilvánvalóvá téve, hogy a marketing szándék szerint a D&D mostantól nem a göthös szemüveges pszeudo-entellektüell lúzerek menekülése a valóság elől (hogy anyámat idézzem), hanem divatos tömegtermék. Nekem kicsit fáj is a Hasbro vonal… most komolyan, mi lesz még, Barbár Barbi?
Edgin, a bárd (Chris Pine – Nincs baj, drágám) és Holga, a barbár (Michelle Rodriguez – Halálos iramban 9) jól megérdemelt börtönbüntetésüket töltik, miután balul sül el egy rablás, amit kedvenc tettestársukkal, Forge-dzsal (Hugh Grant – Tudhattad volna, Úriemeberek) és annak titokzatos boszorkány cimborájával (Daisy Head – Árnyék és csont, Sandman) követtek el. Természetesen megszöknek, és Edgin kislányának keresésére indulnak, akit elvileg Forge vett magához. Egyre gyanúsabb dolgok derülnek azonban ki a régi jóbarátról, gonosz varázslatok és világuralomra törés lehelletével terhes a levegő, tehát pikk-pakk összeszedik a hiányzó karaktereket (tiefling: Sophia Lilis, varázsló: Justice Smith, paladin: Regé-Jean Page), és már mehetnek is a végső csatába.
No most D&D filmet csinálni nyilvánvalóan elég nehéz mutatvány. Egyrészt ugye meg kell felelni a hardcore rajongóknak, ahol eleve komoly probléma, hogy a D&D lényege a játékosok és a kalandmester által generált saját történet, ami MINDIG jobb lesz, mint a másé. Másrészt az átlagvevő fantasy-val kapcsolatos elvárásait olyan alkotások köszörülték az elmúlt évtizedekben, mint a Gyűrűk ura vagy a Trónok harca, és persze a gőzerővel nyomuló animációs vonal (Vox Machina, Castlevania, meg persze az ősi, gyönyörűszép Ghibli alkotások).
A Betyárbecsület viszonylag ügyesen lavírozik ebben a labirintusban. Az alkotók nem vagánykodtak túl sokat a sztorival: bárd-barbár-varázsló-tolvaj-paladin, szerezd meg, győzd le. Ezzel nincs is semmi gond, a történet kellő mennyiségű kikacsintással gondoskodik róla, hogy mindenki megértse: tudjuk, hogy ezt vártátok, szóval ezt is kapjátok. Gondolom ilyen kikacsintás-dolog akart lenni, hogy az egyik kötelező karaktert valahol félúton egyszer csak mindenféle narratív firlefrancok nélkül huss, elveszítik, vele együtt meg néhány olyan képességet is, ami pedig a későbbiekben igen jól jött volna a csapatnak, sőt, ilyen képességek nélkül csapatot csinálni mondhatni hülyeség… de ennél többet mondani már spoilerezés lenne. A megszerzett tárgy sorsa is igen furcsán alakul az utolsó fél órában, ez kikacsintásnak kicsit erős lenne, a családom csúnya vágási bakira gyanakszik – vagy egyszerűen a forgatókönyvírók kalandjátékos logikája nem volt a helyzet magaslatán. Mi öten egyszerre hördültünk fel, hogy „Mi a…”.
A karakterek aranyosak, különösen Hugh Grant, ahogy a „kilencvenes évek szívtiprója” manírjait átülteti a „kétezres évek vén hülyéje” figurába. Szokás szerint hitelesen kemény csaj Michelle Rodriguez (egy nagyon-nagyon eltalált szerelmi vonallal), abszolút megvettem a Will Smith hasonmás-verseny győztesét, mint botcsinálta varázslót, és bár a tiefling mint személyiség elég semmilyen, a képességeit látványosan és jól kihasználják. Furcsamód épp a főszereplő Chris Pine tűnt valahogy haloványnak, az ő karaktere mintha kicsit kifolyt volna az alkotók kezéből: 2023-ban egy full-tesztoszteron macsó poénos Han Soló-típust nem lehet eladni, egy komplett bohócot viszont nem bír el egy kétórás film. Edgin tehát nagyon kedvesen és sármosan… semmilyen. Ami a karakterek kapcsolatait és fejlődését illeti… nos, ez nem az orosz realizmus, de ezt senki nem is várta. A legtöbb párbeszéd teljesen vállalható, sőt, jó viccek is elhangzanak, de tény, hogy ezen a vonalon a film többnyire eléggé régihullámos. Pörgős, szemtelen, modern hangvételű dialógusokra ne számítsunk.
A látvány szintén „lavírozós”. Helyenként rettenetesen (és valószínűleg szándékosan) színes-szagos, velőtrázóan kék egekkel, zöld pázsitokkal és tarka virágokkal (mondom én, ezek megágyaznak Barbinak a D&D világban…), de többnyire teljesen elfogadható, sokszor kimondottan ötletes. (És külön pluszpont a dagadt sárkányért. IMÁDTUK a dagadt sárkányt.)
A Betyárbecsület abszolúte szórakoztató, nézhető, ajánlható, mesekedvelő kicsiknek-nagyoknak egyaránt. Kicsit langyoskás, kicsit talán többet is ki lehetett volna hozni belőle. Az ősi D&D trope-okat kötelességtudóan felsorolja és a korszellemnek megfelelően szeretetteljesen kiparodizálja, de eszébe sincs őket komolyabban megpiszkálni vagy megújítani. Talán nem is baj.
