szombat, július 27, 2024

Trending

Hasonlóak

Gyászfeldolgozás izlandi módra: A legfehérebb nap (A white, white day – 2019) kritika

Ez a film szép, holott nincs benne művi szépség. Aki élt már át gyászt, egy szeretett ember elvesztését, az tudja, hogy min kell keresztülmennie a hátramaradottaknak. De aki nem élt még át ilyesmit, az talán jobban meg fogja érteni ezek után. Mert ez a film nagyon sokat ad anélkül, hogy bármilyen pátosszal, érzelemi ráerősítéssel próbálná megfogni a nézőt. Ettől egyedi és szeretni való. A gyászról szól és mégsem érezzük benne a gyász marcangolását. Minden tiszta, fehér, havasan hideg. Izlandi.

A legfehérebb nap
Forrás: HBO

Egy apró kis településen, havas utakon át, elhagyatott alagutakon keresztül juthatunk el Igimundur, egy szolgálatból időlegesen visszavonult rendőr most épülő házához. Gyorsan kiderül, hogy főhősünk az autóbalesetben elhunyt feleségét gyászolja. De nincs egyedül. Ott van a lánya, annak férje és kilenc éves unokája, Salka.



Úgy tűnik, Igimundur (Ingvar Sigurdsson – Everest) rendben van, egy elhagyatott házat pofoz ki, melybe majd később lánya és unokája költözik. Jól megvan Salkaval (Ída Mekkín Hlynsdóttir), aki rendszeresen alszik nála. Az enyhüléshez csak idő kell. Mi is ezt látjuk és a képek is ezt éreztetik. Aztán Igimundur talál egy videokazettát, melyről kiderül, hogy szeretett feleségének viszonya volt valakivel a városban. És a történet lassan más irányt vesz.

A legfehérebb nap
Forrás: HBO

Sokat el lehetne még árulni arról, hogy mi történik, mert valójában nem a fizikai történések sorrendje a lényeg, hanem az ív, melyen végigvisz minket a rendező. És ez az ív a passzív tagadástól elvezet minket az éhségig – melynek egyetlen célja, hogy egyeztesse Igimundur fejében a szeretett lény emléke és a később megismert tények összeegyeztethetetlennek tűnő világát –, és onnan tovább, vissza a megnyugvásig. Ezért nem folytatom tovább az események taglalását, mert az ív a fontos. Ennek a hatalmas folyamatnak a megjelenítése 104 perc alatt.

És itt lép be a képbe az idő, mely oly csendesen és mégis ellenállhatatlanul pereg le a szemünk előtt, mint valami olvadozó fjord. Gyönyörű, láthatatlan és félelmetes egyben. Mindezt egy élesen kivehető példával ábrázolnám, melytől szinte libabőrös lesz az ember. A film legelején egy házat látunk. Ebbe költözik majd be Igimundur. A ház ott áll a kép közepén. Néhány másodperc, és vált a kép. De nem, nem mutat mást. A házat látjuk, hajszálpontosan ott, ahol az előbb. Csak más lett a vidék. Hó esett rá. Új váltás, most süt a nap. Új váltás, most lovak állnak előtte. Új váltás, most minden zöld. Új váltás, most minden havas. És csak váltják egymást a képek és a néző felismeri, hogy csupán ennek a jelenetnek az elkészítéséhez legalább egy év kitartó munkája kellett. Egy éven át vették fel a házat hajszálpontosan egy helyre állítva a kamerát ahhoz, hogy ez az önmagában is lírai alkotásként megálló jelenet elkészüljön.

Hát mi ez, ha nem nagyszerű dolog?

Amint tovább haladunk a filmben, fel kell fedezzük, hogy a történet hétköznapi elemekből épül fel, hétköznapi jelenetekkel, élethelyzetekkel él, melybe olvadó jégcsapként szivárognak bele új elemek, már nem is annyira hétköznapi történések. De az ív megmarad. Még akkor is tartja magát, mikor vér folyik. Mert folyik. Nem nagyon, de éppen eléggé ahhoz, hogy mondjon valamit. Valami, ami természetes módon keresi és találja meg a jelentését az események sorrendjében. Így tesznek a szimbólumok (mert vannak benne szép számmal), a dialógusok (főként Igimundur és Salka között), de a vágás, a meglehetősen puritán zene hossza és ritmusa is. Követi az ívet, amin végig akar minket vezetni a rendező, Hlynur Palmason, mindezt úgy, hogy bár a film a gyászról szól, mégsem gyászos. Inkább tiszta és természetes, mint egy havas fjord, vagy egy olvadó jégcsap.

A legfehérebb nap
Forrás: HBO

Aki érdekes, jó filmet akar látni a gyász feldolgozásáról anélkül, hogy el kellene merülnie a téma által természetszerűleg megjelenő érzelmi mélységekben, annak ez a film ajánlott. Aki vonzódik az északi tájakon játszódó, semmiképpen nem kalandfilmeket idéző alkotásokhoz, annak ez a film ajánlott. Akit nem érdekel a gyász, de érdekel egy rendkívül jó ritmusérzékkel összerakott, gondolatokat ébresztő északi alkotás, hát, bizony azoknak is ajánlott leülni a tv elé.


Varga Lóránt
Varga Lóránthttp://www.vargalorant.hu
A nevem Varga Lóránt és író vagyok. Nyomtatásban megjelent műveim mellett két éve "közösségi íróként" tevékenykedem, ami nyomon kísérhető honlapomon és Facebook oldalamon is. Kis gyerekkorom óta nézek filmeket. Ennek megfelelően mindig is közelemben maradt ez a művészeti ág. Egyetemi éveim alatt számtalan filmesztétika kurzus hallgatója voltam. Ha akarjuk, ha nem a XX. század második felétől a vizuális kutúra átvette a vezető szerepet. A tény fölött egyetlen író sem hunyhat szemet. Ennek szellemében egy általam vezetett, immár 10 éves Olvasókör is rendszeresen tárgyal filmalkotásokat. Olvasni jó. És jó filmet nézni is jó. Ez van!