Transformers széria egyik komoly problémája, az hogy a túl hosszú játékidő mellett szinte kizárólag a látványvilágra összpontosított – annak rendelte alá a karaktereket és a történetet, és nem fordítva. Ennek következménye a katyvasz egy olyan tankönyvi példája, amely kiválóan demonstrálja, hogy milyen roncsoló hatása lehet a kaotikus robbantásoknak, értelmetlen felépítésnek és a túltolt számítógépes jeleneteknek. Mélyrepülését a franchise talán már első részével megkezdte, viszont az ŰrDongó egy sikeres kísérlet a megváltásra, és a benne rejlő potenciál kihasználására.
A nosztalgia fűtötte film a 80-as évekre röpít vissza, és főszereplőjévé az ikonikus Bumblebee-t – akit magyarul Űrdongónak csúfolnak – teszi meg. Mechanikus, jellegzetesen sárga hősünk az Álcák és az Autobotok között dúló háború elől menekül a Földre, ahol egy klasszikus bogárhátú Volkswagen alakját ölti. Később egy tinilány, Charlie bukkan rá, akivel hamar összebarátkoznak. A gyorsan szövődő barátságot, valamint a bolygó és az Autobotok épségét az Űrdongó nyomára bukkanó Álcák veszélyeztetik.
Travis Knight rendező és Christina Hodson forgatókönyvíró teljesen más szemszögből közelítették meg a témát, mint az eddigi filmek és inkább a karakteri kapcsolatok fontosságát helyezték előnybe, amely alá rendelték a humoros jeleneteket és a kevés, de izgalmasan koreografált összecsapásokat. Az eredmény így egy szerethető alkotás lett, még ha néhol fárasztóan klisés is a történet, amely lelkét a főhős páros adja, illetve gyermeteg lelkesedésük. A 80-as évek a popkulturális utalások forrása, amelyből lelkesen merít a film, anélkül, hogy elveszítené saját identitását. Egy központi, pozitív csavar a klasszikus akciófilmes nemi szerepek megfordítása. Charlie szeret autókat szerelni, állandóan egy roncstelepen lóg, és nem érdekli a divat, ezzel szemben Memo, aki Charlie-nak udvarol, egy érzékenyebb, finomabb karakter, és nem a klisé férfi figurák megtestesítője – kettejük kapcsolata pedig szívélyes humort eredményez, miközben csavar egyet a klasszikus felépítésen, a hatékonysághoz pedig hozzájárul Hailee Steinfeld és Jorge Lendeborg Jr. remek játéka.
Ebbe a világba pedig kiválóan épül be a hebehurgya Űrdongó, aki, miután megsérül, képtelen a beszédre, és testbeszéddel, illetve a rádió kreatív használatával kommunikál a többiekkel. Egy szeleburdi, játékos háziállat hangulatát kelti így, Charlie-val kialakuló barátsága pedig kettejük különcségéből fakad. A történet ugyan a szokásos, kötelező és kiszámítható pontokon halad végig, sokszor pedig fárasztóan ismerős, viszont a figurák sokkal emberibbé teszik az egészet, ami tompítja a negatívumokat.
Charlie, Memo és Űrdongó egy kisvárosban tengetik létüket, és ismerkednek egymással, illetve próbálnak boldogulni azzal a helyzettel, hogy mechanikus cimborájuk egy robot, aki át tud alakulni egy kocsivá. A film azonban bemutatja azt is, hogy a kormány és a hadsereg hogyan viszonyul a szituációhoz, és miként lépnek szövetségre a sárga robot nyomába eredő Álcákkal. A főhős kiiktatására küldött duó a műfaj klasszikus rosszfiú-párosát idézi, a megszokott elemek együttese pedig a kor filmjeinek képletét testesíti meg, ami egyrészt kellemes nosztalgiát kelt, másrészt esetenként unalmas ismerősséget. John Cena jól hozza a katonai parancsnokot, viszont egyoldalú karakterét tovább ostromolják a megszokott megnyilvánulások, amitől a tudatos komikusságból átfordul nevetségessé.
A Transformers filmek jellemző sajátossága mindig is látványvilága volt, az Űrdongó pedig folytatja a hagyományt, ámbár más megközelítéssel. A helyzetkomikumok az Autobot hatalmas mivoltából és kissé együgyű viselkedéséből fakadnak, illetve autóvá történő átalakulásából, amit humorosan valósítottak meg az alkotók. Emellett a nem túl nagy számban, de hatékonyan alkalmazott akciójelenetek sokkal testközelibbek, a gépek pedig egymásnak nekifeszülve inkább közelharcot vívnak, elengedve Michael Bay túlontúl gyakran alkalmazott pirotechnikáit. Az akció így átlátható és követhető, és sokkal zsigeribbé válik.
A látványt azonban alárendelik a történetmesélésnek, és Steinfield az, aki adja az Űrdongó lelkét. Egy roppant szimpatikus, a sztereotípiákon kívül eső, bátor lányt alakít, lelkesedése és odaadása pedig átjárja a filmet. Tele van klisékkel, bizonyos szempontból nem tud elszakadni elődeitől, és gyakran egyfajta visszhangja a 80-as évek filmvilágának, viszont kétségtelenül a legjobb Transformers-film, a siker oka pedig az, hogy végre a jellemek vannak a középpontban, és interakcióik a gépekkel, és nem a látvány- és robbanásorgia. Lefekteti egy alsorozat potenciálját, amely remélhetőleg nem esik ugyanazokba a hibákba, és nem válik egy újabb, lelketlen franchise-zá.
