Az utóbbi időben eléggé felkapottak lettek a sorozatgyilkosokkal foglalkozó tartalmak, úgymond hála a Netflixnek, akiknek nagy szerepük volt ennek a trendnek a megteremtésében is és meglovagolják ezt a hullámot. Megalapozták ezt a trendet, olyan sikeres élőszereplős sorozatokkal, mint a Mindhunter-Mit rejt a gyilkos agya vagy olyan dokumentumsorozatokkal, mint pl a Beszélgetések egy sorozatgyilkossal: A Ted Bundy szalagok. Ezek mind kiváló munkák voltak és többnyire sikeresek is, szóval a legnagyobb streaming szolgáltató ezen felbuzdulva tavaly elhozta a Jeffrey Dahmer-Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer sztori címet viselő élőszereplős sorozatot, amely valós rémtörténeten alapszik, és óriásit kaszáltak vele. Az idén a Disney+-on megjelent A bostoni fojtogató is, ezen alkotások sorába illik be, de azzal a markáns különbséggel, hogy bár megvan benne a sorozatgyilkosos pszichothriller szál is, viszont ezt az oknyomozói oldalról közelíti meg, és teszi mindezt egy igaz történet alapján.
Már maga a valós történet is hátborzongató, misztikus és izgalmas, szóval megvolt a megfelelő alapanyag, de sajnos ezt az író-rendező Matt Ruskin nem tudta megfelelően adaptálni. Kezdjük inkább a legelején. 1962 és 1964 között tizenhárom 19 és 85 között egyedülálló nőt gyilkoltak meg Bostonban és, annak környékén. A gyilkosságok úgy kapcsolódtak egymáshoz, hogy az áldozatokat jellemzően a saját lakásukban fojtották meg valamilyen ruhadarabjukkal, és többségüket szexuálisan zaklatták vagy megerőszakolták, és erőszakos behatolásnak nem volt nyoma. A rendőrség vonakodott összekapcsolni az eseteket és később több fojtogatóra gyanakodott egy sorozatgyilkos helyett. Ahogy elterjedt a médiában a gyilkosságok híre, (aminek híresztelésében az akkori aktív lapoknak is nagy szerepe volt), pánik lett úrrá a társadalmon és az emberek sorra cserélték le a zárakat, önvédelemre rendezkedtek be vagy költöztek el máshová. A Record American napilap két női oknyomozó újságírója jelentősen hozzájárult, ahhoz, hogy végtére is tiszta vizet lehessen önteni a pohárba.
A Loretta (Keira Knightley – A Karib-tenger kalózai, Büszkeség és balítélet) szemszögéből elmesélt történet elsősorban nem a nyomozási procedúra bemutatására koncentrál, hanem a szerkesztői és rendőrségi gáncsoskodást és ellenségeskedést hivatott bemutatni, hiszen legfőképp ez az oka annak, hogy sosem sikerült teljes mértékben felgöngyölíteni ezt az ügyet. A főhősnő ráadásul személyes problémákkal is szembe kell nézzen, hiszen nem csak oknyomozó újságíró, hanem feleség és anya is egyben. Ennek az alkotásnak a legnagyobb problémája az, hogy nem igazán találja a fókuszt. A nyomozás teljes mértékben ködben van tartva az egész játékidő alatt. Miközben Ruskin nem képes a mélyére ásni a nyomozást akadályozó ellenségeskedésnek. Ez még nem is lenne baj, ha az események izgalmasan lennének bemutatva, de sajnos az alkotás nagyrészében teljes mértékben hiányzik a feszültség, ezáltal pedig könnyen unalmassá és szárazzá válik. A főhős családi nehézségeiből, pedig csak pillanatokat kapunk néhány nagyon száraz párbeszéden keresztül. Emellett a karakterek motivációi sincsenek kellően kibontva ezáltal velük sem tud a néző könnyen azonosulni.
Technikai oldalról is tipikus streamingre szánt film, hiszen csak egy tisztes iparosmunka. A forgatókönyv tisztességes, de csak az egyszerű, és bevált receptet mondja fel. Olyan, mint egy sablon alapján elkészített feladat. Ruskin filmje kvázi bérrendezésnek hat. A fényképezés egysíkú, sokszor úgy érezhető mintha hiányzott volna a kreativitás a koncepcióból, és a hanghatások sem segítenek a feszültség megteremtésben. Mindezen negatívumok ellenére, ha eljutunk az utolsó 40-45 percig, akkor megtapasztalhatjuk, hogy ez igazából egy korrekt mű, mert ott végre magára talál és nagyon jól fut ki. Hiszen megtalálja a fókuszt, és egy sablonos, de örökérvényű üzenetet ad át precízen, és tökéletesen varrja el az addig elég sután felépített szálakat. A színészi munkára se lehet panasz, hiszen Keira Knightley és Carrie Coon is kiváló és minden erejükkel próbálnak életet lehelni az alulírt karaktereikbe, valamint a rövid mellékszerepekben is impozáns színészek hozzák a kötelezőt. Tehát a lezárás megmenti az alkotást a teljes kudarctól, ami elől ezáltal jobb szájízzel fogunk felállni, de ettől nem válik életünk egyik legmeghatározóbb filmélményévé.
