Az emberek kétféleképpen állnak Almodóvar filmjeihez. Van, aki imádja és van aki messziről elkerüli azokat. Persze így van ezzel minden erős kézjeggyel és stílussal rendelkező rendező. Ritka, hogy valaki a nézők teljes spektrumát ki tudja elégíteni és még a tartalmat/karakterépítést/technikai újításokat váró kritikusokat is meggyőzze. Az angyal sem lesz kevésbé megosztó, mint Almodóvar eddigi filmjei, habár csak producerálta, de érezhető rajta a rá olyan nagyon jellemző arcpirító egyenesség, szóban és képben egyaránt. Na ne rohanjon senki fejvesztve a moziba, aki imádta a Volver-t, vagy a Mindent anyámról-t, mert Luis Ortega sokkal visszafogottabban dirigálta le a filmet, mint ahogyan azt a mestertől megszoktuk, így talán az argentín/spanyol virtust és mozit kedvelőknek itt-ott szinte elviselhetetlenül lassúvá fog válni a film.
De itt akkor ledobnám az igaz történet alapján készült kedvcsináló bombát. Carlos Eduardo Robledo Puch, vagy ahogy Argentínában ismerik, a „Halál angyala”, vagy a „Fekete angyal” ugyanis létező személy. Valóban angyalarcú volt, viszont megölt 11 embert 20 éves koráig. De ezen kívül a bűnlajstromán megtalálható a rablás, nemi erőszak, nemi erőszakban való részvétel, és emberrablás. Szóval, ha angyali is volt, semmiképp sem ártatlan. A Carlos név jelentése, szabad ember. Főszereplőnk ezt igazán komolyan is veszi. Úgy gondolja, neki bármit szabad, semminek sincs következménye. Egy olyan családba született, ahol az orvosok tanácsa a sűrű fohász volt a fogantatáshoz. Miután megtörtént, nem csoda, hogy Carlos anyja Isten legnagyobb kegyét, angyalát látja saját fiában. Pontosan ennyire megbocsátó és elnéző is vele. Carlos pedig igen nagy örömmel fogadja el a rá szabott szerepet. Szereti azt a végtelenül öntelt gondolatot, hogy ő Isten ajándéka, angyala, sőt kéme, aki bármit megtehet, nem tartozik számadással senkinek. Kénye kedvére tör be luxusvillákba, ahonnan apróságokat lop el, miközben dézsmálja a tulajok whiskey-ét és táncikál a nappalijukban. Annyira magabiztos, hogy elhisszük neki, mikor újdonsült barátjának Ramón-nak azt állítja, hogy nincs olyan helyzet, amiből ne tudná kidumálni magát.
Aztán ez a rendkívül furcsa módon szerzett új barátság, új kihágásokat generál. A fiúk egy fegyverbolt kirablásával indítják be „pályafutásukat”, amit egyre súlyosabb bűntettek követnek. Mindez igen izgalmasan hangzik, de ez a film csak és kizárólag annak lesz érdekes, aki szereti a karakterdrámákat, érdekesnek találja az emberi pszichét és értékeli, mikor egy film és egy színészi játék érzékeltetni tudja, milyen is lehet egy nárcisztikus pszichopata érzelmi sivársága, apátiája és érzéketlensége a világgal szemben. Annak, aki ezt az igen apró halmazt gazdagítja, ígérem, imádni fogja a filmet.
Aki viszont egy feszes krimit, Almodóvar megszokott harsány stílusát, vagy egy pörgős akciófilmet vár, azt sajnos ki kell, hogy ábrándítsam. Nem ez lesz a kedvenc mozija idén. Állítólag ez a fiú rettegésben tartotta Buenos Aires-t, de ez a filmből nem igazán derült ki. Nem a megszokott macska-egér játékot kapjuk, egy tapasztalt és állhatatos nyomozóval. Nem kapjuk meg, csak az egyik oldalt, ezért nem is nagyon tudunk azonosulni senkivel, – ha esetleg mégis, akkor érdemes róla elbeszélgetni egy terapeutával – mintha csak néma szemtanúi lennénk olyan eseményeknek, amiket nem tudunk befolyásolni. A történeten végigívelő fekete humor feledteti velünk, hogy mit is művel ez a két fős „bűnbanda”, elérve nálam ugyanazt a flegma nemtörődömséget az erőszak iránt, amit Carlos is érezhetett. Számomra ebben rejlik a film zsenialitása.
