Azt mindnyájan tudtuk, hogy bármennyire is szeretjük a jó öreg Lovecraft papa kimondhatatlan nevű extradimenzionális csápos-nyálas tüneményeit, melyek nélkül a modern sci-fi és horror talán valami egészen más irányba indul el, vagy akár el se indul, a Lovecraft Country nem az ő műveire épül. De akkor mégis mire, mármint azon kívül, hogy egy Matt Ruff nevű jóember írt egy könyvet ezzel a címmel (melyben nem mellesleg a fejezetcímek is egytől egyig Lovecraft-novellákra utaló szójátékok), amire akkora név harapott rá, mint J. J. Abrams? Elhessegethetjük-e az egészet némi jóleső utálkozással, hogy valaki már megint gennyesre kereste magát azzal, hogy kitalált egy jól hangzó címet egy húzónévvel, amivel magához tud csalogatni egy olyan réteget, ami egyébként valószínűleg bottal nem piszkálná a műveit?
Csak óvatosan a hessegetéssel, mert ennyire azért nem egyszerű a dolog – főleg úgy, hogy mi, magyar olvasók és nézők, alapvetően még csak nem is a pálya szélén állunk, hanem egy másik bolygóról próbáljuk követni az eseményeket valami ménkű nagy gukkerral.
Először is tehát: miért Lovecraft Country? Lovecraft, horror, ősatyj – eddig ok. Viszont amit mi nem nagyon szoktunk tudni, az az, hogy Lovecraft úgy egyébként nem éppen a politikai korrektségéről volt híres, au contraire, mon ami, kimondottan fajgyűlölő volt a szentem. (Olyannyira, hogy épp most cserélték le a fantasy műfaj legjobbjainak járó World Fantasy-díjjal járó Lovecraft szobrocskát egy valamivel befogadóbb jellegű tölgyfára. Kínos.) Lovecraft Country tehát istenigazából az a hely, ahol az embernek az ember – a gondolkodó, a civilizált, a morális érzékkel rendelkező ember – a farkasa. Jobban belegondolva, ez sokkal félelmetesebb, mint valami polipfejű izé, akinek idegbetegek furulyáznak valahol a főd alatt (finom utalás kedvenc Lovecraft-karakteremre, a Vak Azatoth-ra).
Az alapfelállás szerint az ötvenes évek erősen szegregált Amerikájában járunk, ahol a seregből hazatérő, amúgy sci-fi rajongó, afroamerikai Tic (Jonathan Majors – A kokainkölyök, Elrabolt világ) rejtélyes körülmények közt eltűnt, egyszerre gyűlölt és szeretett apját keresi. Útján vele tart George bácsikája (Courtney B. Vance – Project Power: A por ereje, Terminátor: Genisys), aki útikönyvet szerkeszt a fekete közösség számára „Helyek, ahol remélhetőleg nem vernek agyon” témakörben (azért ezt érdemes ízlelgetni egy kicsit, hogy igazán át tudjuk élni a film hangulatát), illetve a szexi emberjogi aktivista Leti (Jurnee Smollett – True Blood, Underground). Az eddig megjelent információk szerint a későbbiekben komoly szerepet kap majd George bácsi felesége is, Hippolyta néni, a kalandvágyó csillagász (Aunjanue Ellis – Férfibecsület, NCIS: Los Angeles). A sorozat nem sokat lacafacázik a felvezetéssel: mindjárt a legelső epizódban megjelennek a sokszemű emberevő szörnyek is.
Aki a hálivúdi filmeket az anyatejjel szívta magába, annak nem idegen az obligát néger szereplő, akit 10 perc múlva megesz az épp aktuális rém, illetve a klasszik néger gonoszcsávó (igen, meg a rendőrfőnök, nyilván). A Lovecraft Country ezt bicepszből kontrázza: itt mindenki néger. Aki fehér, annak meg már a szeme se áll jól, egytől egyig bunkó, szadista, fennhéjázó szemétláda az összes. Az egész teljesen karikatúra-szerű. Jó kérdés, bár kissé sikamlós, hogy valóban viccről van szó, a filmipar és a rasszizmus orra alá dugott grandiózus középső ujjról, vagy esetleg arról, mikor a politikai korrektség fullba tolja a kretént.
Ennek eldöntését a párbeszédek se feltétlenül segítik elő, mert helyenként olyan eszmefuttatások hangzanak el teljesen mezei élethelyzetekben, hogy az ember csak a fejét kapkodja. Én hosszas elmélkedés után abban maradtam magammal, hogy csúcsra járatott bemutatásról van szó, főleg az olyan, hasonlóképp szürreális megoldások fényében, mint az ötvenes évek blues sikerszámainak kombinálása pl. Rihannával, vagy olyan hanganyagok bejátszása „autórádió” címszó alatt, mint egy 1965-ös beszéd az amerikai álomról és annak elérhetetlenségéről a fekete lakosság számára (nem, nem fejből vagyok ilyen piszok okos, utánanéztem, mert nagyon kilógott a lóláb). Ami nem annyira szimpatikus: „normális” arcú ember egy darab nincs a szereplők közt. Ne essünk túlzásokba kedves gyerekek: néger lehetsz, de csúnya nem.
A sorozat képi világa a jelen legdivatosabb irányzatát, a múltat lovagolja meg. Az ötvenes évek teljes hupi-pasztell retró életérzése ott van a képernyőn (az a bizonyos, ami sajnálatosan nem azonos a mi drága fenyőmiklósunkkal), ruhákkal, frizurákkal, autókkal, mindennel.
Valószínűleg nem ez lesz az évszázad legkönnyebben emészthető sorozata, sokat markoló és talán kicsit keveset fogó történetével, fura világával és rengeteg olyan utalásával, melyek értelmezése az amerikai kultúrkörön kívül nevelkedettek számára epizódonként másfél napos kutakodást feltételez. Őszintén bevallom, hogy egyenjogúságos sci-fi/fantasy vonalon nekem a könnyebben értelmezhető, egységesebb hangvételű Watchmen sorozat jobban tetszett, de ne feledjük: a Lovecraft Country-ból egyelőre csak egy részt láthattunk.
