West Side Story (2021) kritika

West Side Story
West Side Story: Ansel Elgort, mint Tony és Rachel Zegler, mint Maria. Kredit: Niko Tavernise/ © 2020 Twentieth Century Fox Film Corporation. All Rights Reserved.

„Mariaaaa, Mariaaa, oblágyi zablágyi malcsicseszkoe” énekelte volt annak idején oly igen mély átéléssel Markos György a klasszikus számban, ami arról szólt, hogy valaki random tekergeti a rádiót, és mikor végre talál valami zenét, kiderül, hogy egy szlovák adót fogott be. Igen, a West Side Story olyannyira hozzátartozik az univerzális kultúrkincshez, hogy még a kommunista blokkban is mindenki ismerte, nyugodtan lehetett rá kabarétréfát bazírozni, sőt, 2021-ben még zenés filmet lehet belőle csinálni, pedig a műfaj fénykora ezer éve leáldozott.

Steven Spielberg 10 éves korától – amikor is megkapta a West Side Story albumot a szüleitől –arról álmodozott, hogy egyszer megcsinálja ezt a filmet. Elbíbelődött ilyen mellékprojektekkel, hogy Indiana Jones, meg Ryan közlegény, de a szíve titkos vágya csak az volt, hogy egyetlen intésére 800 ember spontán táncra perdül majd az utcán. A West Side Story praktikus álom, nehéz vele lukra futni. Ha esetleg Rómeó és Júlia örök érvényű története nem lenne elég, ott vannak a fülbemászó dallamok, a fergeteges táncbetétek, sőt, még egy kis társadalmi morfondír is belefér…

Az 1950-es években járunk, ahol egy lepukkadt, bontásra ítélt külvárosi terület napról napra fogyatkozó utcáiért harcol elszántan két banda, az „őslakos” Jet-ek és a Puerto Rico-i bevándorló Cápák. A Jet csapatot ugyan ideiglenesen Riff (Mike Faist) vezeti, de az igazi hősük a súlyos testi sértés miatti büntetése után épp mostanában szabadult Tony (Ansel Elgort), a Cápák vezére pedig a bokszolóként is karriert csináló Bernardo (David Alvarez). A két csapat boldogan éli az egymás közt egy darab agysejten osztozó futballhuligánok békés(nek nem nevezhető) mindennapjait, amíg be nem üt a ménkű: Bernardo kishúga, Maria (Rachel Zegler) és Tony egymásba szeretnek.

West Side Story
West Side Story: Ariana DeBose, mint Anita és David Alvarez, mint Bernardo. Kredit: Niko Tavernise/ © 2021 20th Century Studios. All Rights Reserved.

Spielberg saját állítása szerint egyáltalán nem kívánt remake-et csinálni az 1961-es klasszikusból, azonnal felmerül tehát a kérdés, hogy mi újat tett hozzá az alapanyaghoz. Hát… öööö… a lényeget tekintve nem sokat.

Az új West Side Story természetesen pompázatosan csodaszép. Idő, pénz nem volt akadály, az 1950-es éveket szakértők és túlélők bevonásával az utolsó 70 éves porszemig tökéletesen rekonstruálták, az oldtimerek meg a régi ruhák és frizurák szerelmeseit úgy kell majd visszaszivattyúzni a nézőtérre, mert ki fognak folyni az ajtón a gyönyörűségtől. Spielbergnél a világháborús filmjei óta beragadtak az epic romok, az utcák lebontását itt is apokaliptikus képek mutatják be, szokatlan, komor hátteret biztosítva a tarka ruháknak és a táncbetéteknek. (Amerikai nézők számára kedves kikacsintás, én viszont teljesen véletlenül akadtam rá arra az információra, hogy a nyitójelenetben a Jet csapat nem véletlenül ott mászik elő a föld alól egy csapóajtón ahol: a későbbiekben ezen a ponton épült fel a Lincoln Theatre, ahol a West Side Storyt legelső alkalommal színpadra vitték, illetve ahol Jerome Robbins, az egész történet kiagyalója, első színpadi rendezője majd későbbi filmvászonra álmodója évekig dolgozott).

A West Side Story felvet néhány izgalmas nyelvhasználati-fordítási kérdést.

Érdekes például, ahogy a legendás „America” szövege az évek során változott: a leges-legelső változatban Puerto Rico mint „ugly island, island of tropical diseases” (ronda egy sziget, az egzotikus betegségek szigete) szerepelt, ami a Puearto Rico-i születésű Rita Morenónál annyira kiverte a biztosítékot, ott akarta hagyni a forgatást. Végül (állítólag nem miatta, de ki tudja) a szöveg új változata „my heart’s devotion, let it sink back to the ocean” (szívem szereleme, süllyednél vissza a tengerbe) lett, és a mai napig ezt a verziót használják. 2021-re viszont – ha jól hallottam – végképp eltűnt a dalból az „always the population growing” (állandóan nő a népesség) sor, mint politikailag inkorrekt megnyilvánulás. (Spielberg forgatókönyvírója, Tony Kushner azzal próbálta hűteni a kedélyeket, hogy a musical eredeti szerzőjét a zsidó bevándorlók élményei ihlették meg. Ez bizonyára totál megnyugtatta a spanyolajkú kritikusokat, de a zsidó közösség reakcióiról nem szól a fáma.)

Az, hogy a latin karaktereket latin színészek játsszák, sajnos 2021-ben nem ér pontot (1961-ben, amikor a fehér színészek barnára tapétázása bevett gyakorlat volt, óriási durranás lett volna). Az új filmben erős hangsúlyt kap a rasszista indíttatás – a fijjúg nem csak a területért küzdenek, hiszen a helyi erők a migráncsokkal veszik fel a harcot. Akkor is, ha az ún. helyi erők nagymuterja 50 éve települt át Európából, és az olasz meg a Puerto Rico-i család egymás mellett álló leszármazottait úgy szemre a kutya se tudja megkülönböztetni egymástól. Nem biztos viszont, hogy erre az extra hangsúlyra szükség van.Azt már 1961-ben is mindenki tudta, mi áll MÉG a bandaháború hátterében, máskülönben az America című dal meg se született volna. A szegények és gazdagok ellentétét sokkal elegánsabban és jobban sikerült megfogni, ebből a szempontból az új helyszínen játszódó I Feel Pretty valami zseniális. A rasszizmus kapcsán egy új szereplő is megjelenik. Egy nagyon kedves gesztussal visszahozzák az eredeti filmben Anitát (Maria barátnőjét) játszó, immár 89 éves Rita Morenót, aki Doc, a helyi „echte fehér amerikai” boltos latin feleségét játssza, és ebben a minőségében kapcsolatot jelent a két összebékíthetetlennek tűnő világ közt. A reménytelen szerelmesek duettjét, a Somewhere-t most Rita Moreno énekli, egyedül. Az idős, fátyolos, de egy 70 éves karrier minden csillogását magában hordozó hang előadásában a dal a film legmegrázóbb pillanatait adja.

A Puerto Rico-iakat Spielberg amúgy is nagyon-nagyon igyekezett meggyőzni arról, hogy a West Side Story nem ellenük, hanem velük készül. Azon kívül, hogy több lakossági fórumra is ellátogatott (ahol a résztvevők többnyire meglehetősen elutasítóan viselkedtek vele), külön szakértőt fogadott fel, hogy a filmben elhangzó (és hangsúlyozottan NEM feliratozott) spanyol párbeszédek garantáltan a Puerto Rico-i dialektust tükrözzék.

A dalok sorrendjét egyébként Spielberg megvariálja, egyiket-másikat (pl. a Cool-t) teljesen új összefüggésbe és környezetbe helyezi. Az új Cool rettentően szimbolikus, a rohadó deszkaplatformon a tátongó mélységre nyíló lyukak közt merészen ugráló táncosokkal. A régi meg rettentően… nos, cool volt.

Egyébként ami a dalokat úgy általánosságban illeti, egy szavunk sem lehet, mindenki gyönyörűen énekel, új életre kelnek az évtizedes kedvencek, ráadásul – régi filmmel ellentétben, ahol a nagynevűek többsége csak tátogott – itt mindenki saját maga adja elő a számait. A táncok viszont érdekes benyomást tettek rám. A tánc soha nem volt a gyengék sportja, de a legutóbbi időkben az elvárt kunsztokhoz szükséges erőnlét már olimpikonokat igényel. Ennek megfelelően az éhenkórász utcai bandák minden egyes tagja úgy néz ki, mint egy-egy fitnesz edző, olyan testeket látunk, hogy a szemünk kiugrik, csak az összbenyomás furcsa egy kicsit. A dinamika fergeteges, viszont a partraszállós filmekbe illő kameramozgás miatt a koreográfia és az apróbb részletek mintha elsikkadnának, a „mutatvány” túl sokat vesz el a tánc alapfunkciójából, vagyis abból, amikor valaki egyszerre teljesen nyilvánvalóan és teljesen diszkréten perceken át értekezik szavak nélkül a szexualitásról és az agresszióról.

A magyar változatban az igazi problémát, legalábbis szerintem, a dalok feliratozása jelentette – márpedig a sztori jelentős részét a dalok viszik a hátukon. Eleve óriási dilemma, hogy ezekben a feliratokban az jelenjen-e meg, ami csakugyan elhangzik, vagy egy rímelő-énekelhető, az eredetitől szükségszerűen elszakadó fordítás, jelen esetben pedig nyilván az is kérdés volt, hogy átveszik (átvehetik)-e a musical létező, hivatalos magyar szövegét. Nekem volt egy olyan benyomásom, hogy vadonatúj magyar szöveg készült (a rímelős-énekelhető fajtából), ami meglehetősen tönkrevágta a számokat, különös tekintettel pl. a Gee Officer Krupke! című, a szociális mondanivaló szempontjából kulcsfontosságú dalt. Kár, mert a hivatalos magyar változat, az Ezt kapd ki, Krupke! egészen jól tükrözi az eredeti humorát.

Maguk a főszereplők fura csapatot alkotnak. Az elvi főhős, Ansel Elgort tökéletes mellélövés. Senki, ismétlem, senki nem fogja azt bevenni, hogy ez az ember börtönbe került, mert háromnegyedrészt agyonvert valakit. Ha ezt a hátteret elhagyták volna (az eredeti filmben nem volt ilyesmi) akkor még úgy elmenne a jóember, mint kissé gügye hősszerelmes. Így vállalhatatlanul hülyén fest szegény, amin nem sokat dob a 21. században minimum furcsa „szerelem első látásra, de öregem, egyetlen szó nélkül” motívum. Rachel Zegler a legtüzesebb szűzlány, akit valaha vásznon láttunk, de a show-t, akárcsak 60 éve, természetesen Anita lopja el (Ariana DeBose), aki tele van élettel, energiával, majd fájdalommal és vívódással. Álomszerep, tökéletesen megvalósítva. És akkor beszéljünk Mercutio szerepében Riffről. Mike Faist alakítása kenterbe veri Joaquin Phoenix Jokerét, pedig fizikailag semmi horrort nem művel, csak épp az egész figura teljesen beteg és iszonyúan félelmetes. Kalapot le az alakítás előtt. Viszont a film szétesik körülötte, nem bírja el ezt a súlyt.

Egy pillanatig sem mondom azt, hogy a világért be ne menjen senki a moziba a West Side Story kedvéért. Menjen nyugodtan, a karácsonyi hangulathoz még passzol is, a szórakozás garantált. Csak abban nem vagyok biztos, hogy erre a filmre 10 év múlva bárki is emlékezni fog.

West Side Story
West Side Story
Összességében
Az új West Side Story tényleg gyönyörűséges, csak épp túl sok szükség nem volt rá - annyival nem jobb, mint amennyivel szebb.
Rendezés
6
Színészi alakítás
6.5
Forgatókönyv
5.5
Fényképezés
6.5
Filmzene/Hang/Effektek
8
6.5