fbpx
17.7 C
Budapest
vasárnap, május 16, 2021
KezdőlapFilmKritikákA maszk mögött (Cadaver – 2020) kritika

A maszk mögött (Cadaver – 2020) kritika

Van a klasszikus vicc a gorilláról, aki azért döglött meg, mert felemelt egy akkora követ, hogy nem tudta többet letenni. Nem szép dolog, de nekem a Maszk mögött (Cadaver) című norvég filmről ez a vicc jutott eszembe, ráadásul még csak nem is a végén, hanem nagyjából az első 15 perc után. Ilyen lendületes nekifutásból ekkorát taknyolni filmet én még nem nagyon láttam.

De miről is van szó? Van egy közepesen ígéretes alaphelyzetünk. Emberek tudnak-e maradni az emberek az apokalipszis – jelen esetben: közelebbről meg nem határozott nukleáris katasztrófa – után? (Az ígéretesség szintje azért csak közepes, mert bár poszt-apokaliptikus filozofikus alkotásokból mostanában nincs hiány, igazán jót isten tudja, mikor láttam utoljára, ugyanakkor remény hal meg utoljára, hátha épp Norvégiából érkezik végre valami friss fuvallat…)

A felvezetés kielégítően érdekes és lelombozó. Anya (Gitte Wilt), Apa (Thomas Gullestad) és Kislány rémálmok és rémálomszerű ébrenlétek látszólag megszakíthatatlan sorozatát éli meg menedéknek alig-alig tekinthető lakásukban, miközben odakint az utcán az állampolgárok egy szál konzervért agyonütik egymást, és minden nyomasztóan szürke-fehér, mert az a poszt-apokaliptikus filmekben így szokott lenni. Az egész tébolyda közepében egyszer csak feltűnik egy csili-vili cirkuszi kocsi, és felhőtlen szórakozást, no meg vacsorát ajánl a rászorulóknak, Anya pedig lelkesen rábólint az ajánlatra.

Kép: Netflix

Hah, mondaná erre a bennem rejtező entellektüell, mi másról is lehetne itten szó, kérem alássan, mint a művészet és a fizikai szükségletek szembeállításáról, az odabent lakozó ember és állat küzdelméről, amely annál erőszakosabban tör a felszínre, minél kétségbeejtőbbek a külső körülmények…. No de itt álljunk is meg egy pillanatra, mert ezt még a bennem rejtező entellektüell se veszi be. A magyar cím ugyan elég semmitmondó, de vájtagyú nyelvtudorok (illetve azok, akik gyerekkorukban olvastak Kittenberger Kálmánt…) a „cadaver” szóból már sejthetnek valamit, és jól sejtik. OK, OK, a pálya széléről könnyű okosnak lenni, de tételezzük fel egy pillanatra, hogy mi magunk is benne vagyunk a gyászos események forgatagában, állampolgárok az utcán egy szál konzervért satöbbi-satöbbi, erre jön egy jól táplált, tenyérbe mászó képű ürge és mókás performanszban való személyes részvételért cserébe korlátlan fogyasztást ajánl a nukleáris Trófea Grillben. Nem gyanús? De komolyan, NEM GYANÚS???? Nem gyanús legalább annyira, hogy alultáplált-rongyokba öltözött kisgyermekemmel NEM fogok felkerekedni, hogy „Jaj, végre szórakozhat a kicsi drágám, biztos lesz a Bogyó és Babóca”. Ne feledjük: ezen a ponton a film 15. percében járunk, és már állt a szőr a hátamon, hogy nem, nem létezik, ennyire nem lehet egy sztori idióta, akkor se, ha egyébként a mondanivalója mellett három Biblia eltörpül. Innentől tényleg csak reménykedni lehet, hogy biztos lesz valami akkora filozófiai csavar, ami kárpótol ezért a kreténségért. Ki kell ábrándítanom a nagyérdeműt: nem lesz.

Kép: Netflix

Isten igazából nem sikerült rájönnöm, pontosan mit akart a film tőlem meg saját magától. Minden egyes pillanata tétre-helyre-befutóra megfogadható (ezen belül ráadásul bizonyos halálnemek és kameraállások konkrétan negyedórára előre nevesíthetők), és mivel ennyire kiszámítható, izgalmas szórakoztatásra nem alkalmas. Keveset mutat, ezért igazából nem gyomorforgató vagy polgárpukkasztó (teszem hozzá rögtön: hála istennek, mert nem szeretem a zsigerekben tunkolást, főleg nem az öncélú, monoton, „Ki rókázik előbb, én vagy a Józsi” jellegű vérezős-belezős hülyeségeket, de van, aki szereti, és az súlyosan csalódni fog). Lélektani vonatkozása, magvas kérdése, izgalmas dilemmája annak ellenére sincs, hogy minden reklámja és előzetese ezt ígéri. Üdvözöljük a kedves nézőt a világ legunalmasabb horrorfilmjén, vagy nem is tudom, minek nevezzem, a horror ide egy kicsit erős kifejezés (a thriller is) (meg a film is).

Kép: Netflix

Tényleg nem tudom, mit lehet még elmondani erről a szegény, félresikerült izéről, hacsak azt nem, hogy aki életében legeslegelőször lát ilyesmit, annak lehet, hogy az agyonzsúfolt, fülledt atmoszféra tetszeni fog. A Cadavernek minden (de minden) képi megoldását láttuk már valahol, a mostanában relatíve ritka, de sok-sok évtizeddel ezelőtt a nagymamáinkat igen nagy sikerrel a szívrohamba kergető Kacsintós Festménytől a Baljóslatúan a Távolba Vesző Szállodafolyosóig, a piros, vörös, veres, rőt és vérszínű kárpitoktól a nylonfüggönyös-krómacél bevonatos mészárszékekig. Ebben az egészben méltatlanul pocsékolódik el a színészek tehetsége, pedig érdekesek az arcok és többségükben eltaláltak a gesztusok, még ha a sztori és a párbeszédek nem is engednek meg túl sokat.

El tudom képzelni, hogy az alkotók a mondabéli gorillához hasonlóan valami nagyon nagyot akartak, aztán ez sült ki belőle. De azt is el tudom képzelni, hogy volt egy adag pénzük, amivel tutitra akartak menni. Egyik se sikerült. A Cadaver viccen kívül nagyon rossz, igazából senkinek nem ajánlható, hacsak a Túlzottan Felvilágosult Szülő szerepében tetszelegve nem ezzel akarjuk bevezetni a gyereket a nyomasztó filmek világába.



Hírdetés

KI NE HAGYD!