Mindenki életében vannak olyan filmek, amiket tudja, hogy meg kellene néznie kultikus mivolta, a szereplők vagy a történet miatt, és kicsit röstellem bevallani, de többek között nálam az egyik ilyen az 1940-es Manderley-ház asszonya, vagyis az eredeti címén Rebecca, Alfred Hitchcock rendezésében. Persze jeleneteket láttam belőle és sokszor elhatároztam, hogy megnézem, mégis valamiért még mindig várat magára…
Az új adaptációkban vagy remake-ekben az a rossz, hogy az ember már számít arra, hogy mi fog történni, hiszen már látta vagy olvasta az eredeti változatot. Mit nem adnék érte, ha újra átélhetném azt a pillanatot, mikor Darth Vader kimondja A Birodalom visszavágban Luke-nak, hogy „Nem, én vagyok az apád!”. Vagy ha újra döbbenten ülhetnék a 74-es Gyilkosság az Orient expresszen előtt, mikor Poirot felgöngyölíti az ügyet. Talán ezért is, de örülök neki, hogy végül nem a Netflix adaptációja előtt szántam rá magam a hiányosságom pótlására, hanem még mindig tartozom magamnak ezzel a hitchcocki élménnyel, így szinte pártatlanul álltam a filmhez sok más kritikustársammal ellentétben.
Daphne du Maurier 1938-as regényét többen, többféleképpen feldolgozták már – gondoljunk csak a nálunk is sikerrel futó Rebecca című musicalre –, most pedig a Netflix döntött úgy, hogy ideje feleleveníteni a regényt, és Ben Whitley (Vérturisták) kezébe adták a rendezést. A szereposztás igazán hívogatóra sikerült, a főbb szerepekben láthatjuk a bűbájos Lily Jamest (Mamma Mia! – Sose hagyjuk abba, Hamupipőke) Lady de Winterként, a titokzatos és megnyerő Maxim de Wintert Armie Hammer kelti életre, a hátborzongató házvezetőnő, Mrs. Danvers pedig a mindig zseniális Kristin Scott Thomas.
A névtelen és rokonok nélküli fiatal lány (James) társalkodónőként dolgozik, mikor megismerkedik a titokzatos, jóképű és a felesége elvesztését gyászoló Maxim de Winterrel (Hammer), Manderley urával. A fiatal, naiv és kissé esetlen lány rabul ejti de Winter szívét és hamarosan össze is házasodnak, így a lányból az új Mrs. de Winter válik, mire a híres Manderley-be érkeznek. Ott azonban a várt boldogság és gondtalan élet helyett a kőszívű és félelmetes házvezetőnő, Mrs. Danvers fogadja, valamint a korábbi feleség, Rebecca emléke és kísértete.
A Menderley-ház asszonya romantikus filmként indul Monte Carloban, ám a szürke Angliába érkezve egy csapásra nyomasztóvá és fenyegetővé válik, főként Mrs. Denversnek köszönhetően, és szinte váratlanul vált át krimivé, mikor Maxim de Wintert gyilkossággal vádolják.
Armie Hammer kisujjából kirázza a lobbanékony arisztokrata szerepét, így inkább a két női főszereplőt érdemes nagyító alá venni. Lily James szépen hozza az erőtlen naiva szerepét, aki majdnem ideg-összeroppanást kap egy ponton, ám végül erőt vesz magán és erős karakterré, a férje támaszává válik. Érdemes megfigyelni, hogy az aktuális állapota mennyire összhangban van a ruháival, a tartásával és a mimikájával: míg a film első felében többször is összehúzza magát, furcsán jár, riadt tekintettel néz mindenre, úgy A titok leleplezése után megtalálja magabiztosságát és a határozott fellépés határozott külsővel és gesztikulálással párosul.
Kristin Scott Thomas minden szerepében remek, Mrs. Denversként pedig lehetősége volt a gyűlölettől a kedvességen át egészen az őrületig érzelmek egész sorát felsorakoztatnia, ami csak kevés színésznőnek sikerült volna ilyen remekül. Fekete ruhájában, pengevékony ajkaival és felvillanó mosolyával könnyedén manipulál bárkit, akivel találkozik, nyugodt hangja – melyet ezúttal is a csodálatos Kovács Nóra adott neki – hallatán pedig senki sem gondolná, hogy mi rejtőzik a felszín alatt.
Míg a film legnagyobb erőssége a fényképezés és Kristin Scott Thomas, addig legnagyobb hátránya, hogy Whitley nem tud úgy feszültséget kelteni a nézőben, ahogy arra lehetősége lett volna. Bár a fényképezés gyönyörű és a jelmeztervezők is kitettek magukért, egyes jelenetek sokkal hatásosabbak is lehettek volna több feszültséggel, és én ezt egyszerre gondolom a forgatókönyvírók és a rendező hibájának, mert az alapanyag a kezükben volt (gondolok itt a könyvre és a megfelelő színészekre), de mégsem tudtak velük megfelelően bánni.
Ha van még olyan ember, aki rajtam kívül nem ismeri teljesen a történetet vagy nem látta a Manderley-ház asszonya valamelyik feldolgozását, akkor azt javaslom, hogy nyugodtan nézze meg a Rebecca 2020-as adaptációját, mert, bár vannak hibái és gyengébb pillanatai, mégis élvezetes alkotás a maga nemében, még ha nem is érhet fel a nagy hitchcocki előddel.
