Kritikánk SPOILER-t tartalmaz a film cselekményére nézve! Csak akkor olvasd tovább, ha már láttad a filmet, vagy, ha nem zavar, hogy bizonyos történéseket előre tudsz!
Közel 10 évet kellett várnunk a nagysikerű első rész folytatására, ami a 2008-as őrületet kívánja megközelíteni vagy akár felülmúlni azt… De ezt majd a közönség eldönti, elöljáróban azonban annyit megsúghatok, hogy akinek az első rész tetszett, annak a második rész is hasonló élményt fog nyújtani.
A Mamma Mia! Sose hagyjuk abba, ugyanis követi az első rész tematikáját, amely főleg a zenei betétekre épít, mintsem a prózai részre. Itt is több az ének, mint a szöveg, mintha egy koncertfilmet néznénk, néha hosszabb, néha rövidebb monológokkal tarkítva. Feltűnnek új szereplők is, rögtön már a film elején az utóbbi időben reaktivált, Andy Garcia, aki átlépve a hatvanadik életévét, az idősödő macsó megtestesítőjévé vált ebben a filmben is, akárcsak a nemrégiben bemutatott Könyvklub című vígjátékban. Bár epizódszereplőként van jelen és csak a film végére teljesedik ki karakterének súlya, nagyon jól hozza a ráosztott hoteligazgató szerepét.
Sajnos már a film elején „nagy veszteség éri” a nézőket, mikor kiderül, hogy az egyik legnagyobb húzónév, akire az egész Mamma Mia! koncepció épült, Meryl Streep, vagyis az általa alakított Donna idő közben jobb létre szenderült, de karaktere mégis az egész mozi során meghatározó tényezőként van jelen. Abból a szempontból is, hogy a film során végig egy időutazáson veszünk részt, amely során megtudhatjuk, hogyan is jutott el Donna az egyetemtől egészen a Kalokairire.
Egyszerre lesz jelen, a film egészén át váltakozva a szereplők fiatalkori énjeik és a jelenben alakult sorsuk. A fiatal főhősnőnk kalandos életútja, amely a monogámia és a felelős szexuális élet minden velejáróját nélkülözi és szinte Magenheim Julcsit megszégyenítően váltogatva az udvarlóit, megtudhatjuk, hogyan és hol ismerkedett össze az első részből már megismert három apajelölt mindegyikével. A rögtönzött flashmobok itt sem hiányozhatnak a dalbetétek közepette, ahol egyszer szerelmi vallomásukat, máskor az életről alkotott véleménynyilvánításukat mondják el dalban a szereplők, helytől, időtől mit sem zavartatva magukat. A körülöttük lévő random emberek, pedig szinte egy emberként szállnak be énekkel, tánccal az előadásukba. De hát ilyen egy musical…
Mint minden filmbe, úgy itt is kell egy páros, akik a rögtönzött poénokért felelősek, ezt a szerepet, a már első részből megismert Donna barátnői, Tanya (Cristine Baranski) és Rosie (Julie Walters) vállalták magukra, akik a spontán vicces be- és elszólásaikkal üde színfoltot vittek a filmbe. A folytatásnak sajnos most sincs túl nagy sztorija, főleg zenei betétekre és nagyobb ABBA slágerekre épít. Így az kimerül a múltidézésben, és Sophie (Amanda Seyfried) anyja emléke előtti tisztelgésben, mely szerint szeretné valóra váltani a fiatalkori Donna álmát, hogy egy szép hotelt hozzanak létre a görög tengerparton. A nézőket most is próbálják izgalomban tartani, hátha kiderül, ki lehet Sophie vér szerinti apukája, de távol álljon tőlem bármiféle spoiler, így a kedves nézőnek hagyom meg a lehetőséget, hogy megtudja az igazságot.
Végezetül, ha már Meryl Streep csak névlegesen illetve pár perces felbukkanásokkal teszi tiszteletét a filmben, az alkotók nem szerették volna díva nélkül hagyni a folytatást, így kaphatott szerepet a kortalan, örök fiatal pop és színésznő legenda Cher, akire szintén epizód, de mégis nagyon fontos szerep jutott. Az első részt csupán 5 perccel múlta felül a folytatás, de a 114 perces műsoridő még pont azon a lélektani határ alatt helyezkedik el, amikor az ember már egyre sűrűbben izegne mozogna a székében és várná mikor jelenik meg a stáblista.
