Valamikor a nyolcvanas évek vége felé készült egy zseniális cseh (illetve akkor még csehszlovák) ál-dokumentumfilm, Olajfalók címen. Az volt benne a legaranyosabb, hogy még évek múlva is akadt olyan magyar lakos, aki nem volt hajlandó elhinni, hogy átverték, és a mókás műalkotás minden egyes megállapítását készpénznek véve lelkesen készítgette apakurával kikent terráriumot, hogy majd ha elkapja az olajfalót, akkor legyen mibe tenni. Isten bocsássa meg nekem, de a Hammarskjöld, döglött akták című dán-norvég-svéd-belga (-klingon…) koprodukcióban készült dokumentumfilmről nekem azonnal ez ugrott be, ugyanis elejétől a végéig meg voltam róla győződve, hogy valami olyan míves tréfa áldozata vagyok, amit valaki pénzt-időt-energiát nem kímélve azért készített, hogy bemutassa, milyen hiszékenyek az emberek. Mármost két eset lehetséges: vagy még várat magára a nagy leleplezés (amely esetben a poén tényleg nagyot fog durranni, hiszen a filmet világszerte vérkomoly alkotásként mutatták be…), vagy ezt az egészet tényleg teljesen őszinte alkotásnak szánták, ami minimum abszurd.
A történet azzal a felütéssel nyit, hogy amikor az ENSZ svéd származású főtitkárának, Dag Hammarskjöld-nek a gépe 1961-ben a jelenlegi Zambia területén lezuhant, az bizony nem baleset volt. Mads Brügger dán dokumentumfilm-készítő Göran Björkdahl unszolására lát neki kinyomozni, mi történhetett, utóbbi pedig azért lett a téma mániákus kutatója, mert még az apjától kapott egy lemezdarabot, ami állítólag a repülő roncsai közül származott, és mint ilyen, tele volt gyanús, lövésnyomokra emlékeztető lyukakkal. A páros annak rendje-módja szerint el is utazik Afrikába, és számos országot és helyszínt bejárva, százakat meginterjúvolva nekilát a nyomozásnak.
Ahhoz az ember már akkor hozzászokott, mikor dühében lemondta a tévé előfizetését, hogy a modern dokumentumfilmekben egy percnyi (többnyire vitatható) tényanyagra jut 59 percnyi drámai zenével körített tájkép a faluról, ”ahol majdnem látta Ufót”, illetve annak a bizonyos egy percnyi tényanyagnak a harmincszori elismétlése a nagyon hülyék kedvéért. De, ne legyünk telhetetlenek, örüljünk, hogy valaki féláltudományos módszerekkel ugyan, de próbálja tágítani a látókörünket, ugyebár. Amihez az ember nem szokott hozzá, az az, mikor az alkotók maguk is viccesre veszik a figurát, és miközben (állításuk szerint) titokzatos titkosszolgálatok által felrobbantott, szénné égett és lelőtt embereket mutatnak be, néha elsütnek egy-egy viccet, illetve ki-kikacsintanak a nézőre, ilyen jellegű beszólásokkal, hogy „Hát, ha nem fizetnének ezért, akkor biztos nem csinálnám ezt a hülyeséget”. Érdekes stiláris próbálkozás, melyet támogatnak azok a roppant furcsa megoldások is, mint például a mechanikus írógép, melyen a 2017-ben készült felvételeken két titkárnő rögzíti Brügger folyamatos monológját. Akár szórakoztatónak is nevezhetnénk, bár rendkívüli módon erősíti azt a bizonyos Olajfaló fílinget.
Ugyanakkor nem tudja az ember nem észrevenni, hogy a kérdéses repülőroncs állítólag 4 méter mélyen lévő roncsainak kiemeléséhez a makulátlan fehérbe és Pampalini-t megszégyenítő panamakalapba öltözött dán és svéd úriemberek gyakorlatilag két homokozó lapáttal mennek ki felásni az adott afrikai ország repterét – engedély nélkül. A keresztül lőtt lemezdarabról a legkevesebb, ami kiderül, hogy nem is volt keresztüllőve. Amikor a film közepén mindezek után egy hirtelen 180 fokos fordulattal rátérnek az egyébként elvileg valóban létezett, fehér felsőbbrendűséget hirdető SAIMR szervezet viselt ügyeire – melyek közül a legmeredekebb az a nehezen hihető történet, mikor a fekete lakosságot szándékosan, tömegesen fertőzték AIDS vírussal – akkor nem lehet nem észrevenni, hogy a bizonyítékok 90% a SAIMR nyilvánvalóan diliflepnis vezetőjének regényes formában megírt fiktív önéletrajzán alapul…
Én tényleg nem tudom, hogy mit higgyek, miközben – mint már említettem – az alkotást mindenhol mindenki készpénznek vette (kivéve az AIDS-terjesztést, amiről egy elég nagynevű orvos jelentette ki, hogy ebben a formában egy baromság). A film megtekintése volt egy olyan nagyon-nagyon csúnya és politikailag teljesen inkorrekt benyomásom is, hogy tök mindegy, hogy ezek a vicces urak mit, milyen bizonyítékokkal és milyen formában mutatnak nekünk, amíg arról van szó, hogy a gonosz fehérek elnyomták a szegény nem-fehéreket, a dolog tuti siker, garantált díjeső, pozitív kritikák garmadája. Amiben leginkább az a szörnyű, hogy a fehérek tényleg elnyomták a nem-fehéreket, ennek illusztrálására viszont nem kell pluszban valami mesés történetet kitalálni nyomasztó zenével. Hogy tényleg lelőtték-e Dag Hammarskjöld gépét (ami a bemutatott anyagok alapján akár még igaz is lehet) és tényleg fertőzték-e AIDS vírussal a helyi lakosságot (ami viszonylag kevéssé valószínű) azt mindenki döntse el maga.
