Hammarksjöld, döglött akták (Cold Case Hammarskjöld – 2019) [Kritika]

Valamikor a nyolcvanas évek vége felé készült egy zseniális cseh (illetve akkor még csehszlovák) ál-dokumentumfilm, Olajfalók címen. Az volt benne a legaranyosabb, hogy még évek múlva is akadt olyan magyar lakos, aki nem volt hajlandó elhinni, hogy átverték, és a mókás műalkotás minden egyes megállapítását készpénznek véve lelkesen készítgette apakurával kikent terráriumot, hogy majd ha elkapja az olajfalót, akkor legyen mibe tenni. Isten bocsássa meg nekem, de a Hammarskjöld, döglött akták című dán-norvég-svéd-belga (-klingon…) koprodukcióban készült dokumentumfilmről nekem azonnal ez ugrott be, ugyanis elejétől a végéig meg voltam róla győződve, hogy valami olyan míves tréfa áldozata vagyok, amit valaki pénzt-időt-energiát nem kímélve azért készített, hogy bemutassa, milyen hiszékenyek az emberek. Mármost két eset lehetséges: vagy még várat magára a nagy leleplezés (amely esetben a poén tényleg nagyot fog durranni, hiszen a filmet világszerte vérkomoly alkotásként mutatták be…), vagy ezt az egészet tényleg teljesen őszinte alkotásnak szánták, ami minimum abszurd.

A történet azzal a felütéssel nyit, hogy amikor az ENSZ svéd származású főtitkárának, Dag Hammarskjöld-nek a gépe 1961-ben a jelenlegi Zambia területén lezuhant, az bizony nem baleset volt. Mads Brügger dán dokumentumfilm-készítő Göran Björkdahl unszolására lát neki kinyomozni, mi történhetett, utóbbi pedig azért lett a téma mániákus kutatója, mert még az apjától kapott egy lemezdarabot, ami állítólag a repülő roncsai közül származott, és mint ilyen, tele volt gyanús, lövésnyomokra emlékeztető lyukakkal. A páros annak rendje-módja szerint el is utazik Afrikába, és számos országot és helyszínt bejárva, százakat meginterjúvolva nekilát a nyomozásnak.

Ahhoz az ember már akkor hozzászokott, mikor dühében lemondta a tévé előfizetését, hogy a modern dokumentumfilmekben egy percnyi (többnyire vitatható) tényanyagra jut 59 percnyi drámai zenével körített tájkép a faluról, ”ahol majdnem látta Ufót”, illetve annak a bizonyos egy percnyi tényanyagnak a harmincszori elismétlése a nagyon hülyék kedvéért. De, ne legyünk telhetetlenek, örüljünk, hogy valaki féláltudományos módszerekkel ugyan, de próbálja tágítani a látókörünket, ugyebár. Amihez az ember nem szokott hozzá, az az, mikor az alkotók maguk is viccesre veszik a figurát, és miközben (állításuk szerint) titokzatos titkosszolgálatok által felrobbantott, szénné égett és lelőtt embereket mutatnak be, néha elsütnek egy-egy viccet, illetve ki-kikacsintanak a nézőre, ilyen jellegű beszólásokkal, hogy „Hát, ha nem fizetnének ezért, akkor biztos nem csinálnám ezt a hülyeséget”. Érdekes stiláris próbálkozás, melyet támogatnak azok a roppant furcsa megoldások is, mint például a mechanikus írógép, melyen a 2017-ben készült felvételeken két titkárnő rögzíti Brügger folyamatos monológját. Akár szórakoztatónak is nevezhetnénk, bár rendkívüli módon erősíti azt a bizonyos Olajfaló fílinget.

Ugyanakkor nem tudja az ember nem észrevenni, hogy a kérdéses repülőroncs állítólag 4 méter mélyen lévő roncsainak kiemeléséhez a makulátlan fehérbe és Pampalini-t megszégyenítő panamakalapba öltözött dán és svéd úriemberek gyakorlatilag két homokozó lapáttal mennek ki felásni az adott afrikai ország repterét – engedély nélkül. A keresztül lőtt lemezdarabról a legkevesebb, ami kiderül, hogy nem is volt keresztüllőve. Amikor a film közepén mindezek után egy hirtelen 180 fokos fordulattal rátérnek az egyébként elvileg valóban létezett, fehér felsőbbrendűséget hirdető SAIMR szervezet viselt ügyeire – melyek közül a legmeredekebb az a nehezen hihető történet, mikor a fekete lakosságot szándékosan, tömegesen fertőzték AIDS vírussal – akkor nem lehet nem észrevenni, hogy a bizonyítékok 90% a SAIMR nyilvánvalóan diliflepnis vezetőjének regényes formában megírt fiktív önéletrajzán alapul…

Én tényleg nem tudom, hogy mit higgyek, miközben – mint már említettem – az alkotást mindenhol mindenki készpénznek vette (kivéve az AIDS-terjesztést, amiről egy elég nagynevű orvos jelentette ki, hogy ebben a formában egy baromság). A film megtekintése volt egy olyan nagyon-nagyon csúnya és politikailag teljesen inkorrekt benyomásom is, hogy tök mindegy, hogy ezek a vicces urak mit, milyen bizonyítékokkal és milyen formában mutatnak nekünk, amíg arról van szó, hogy a gonosz fehérek elnyomták a szegény nem-fehéreket, a dolog tuti siker, garantált díjeső, pozitív kritikák garmadája. Amiben leginkább az a szörnyű, hogy a fehérek tényleg elnyomták a nem-fehéreket, ennek illusztrálására viszont nem kell pluszban valami mesés történetet kitalálni nyomasztó zenével. Hogy tényleg lelőtték-e Dag Hammarskjöld gépét (ami a bemutatott anyagok alapján akár még igaz is lehet) és tényleg fertőzték-e AIDS vírussal a helyi lakosságot (ami viszonylag kevéssé valószínű) azt mindenki döntse el maga.

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés0 Votes
0
Hammarakjöld, döglött akták
Összességében
A Hammarksjöld, döglött akták egy valamire bizonyosan jó: felkelti az érdeklődést egy évtizedekkel ezelőtti, homályos történelmi korszak iránt és rávilágít, hogyan tekinti gigászi játszótérnek a fejlődő országokat az összes nagyhatalom. Egyszer mindenképp érdemes megnézni.
Pozitívumok
Felkelti az érdeklődést egy évtizedekkel ezelőtti homályos történelmi korszak iránt
Negatívumok
Sokkal inkább tűnik megrendezett filmnek, mint valódi dokumentumfilmnek
Sok a körítés, kevés a lényegi információ
60
Értékelés

Friss

Dalra fakad az Átjáróház

Egyre inkább kirajzolódik a mozirajongók előtt, hogy miért lesz kihagyhatatlan film a decemberben a...

Brahmāstra: Első rész – Shiva kritika (Brahmāstra: Part One – Shiva, 2022 – Disney+): Szuperhős mozi indiai módra

Az indiai filmek temperamentuma mindig irigylésre méltó, zenés és táncos jelenetekkel tarkított romantikus alkotásokról...

A csoda kritika (The Wonder – 2022, Netflix): Florence Pugh egy csoda

Florence Pugh egyértelműen napjaink egyik legtehetségesebb színésznője. A csoda című kosztümös thriller már elérhető...
Kovácsné
Kovácsnéhttp://kovacsne.blog.hu
Gyerekként szerény 19 alkalommal láttam a moziban a Piedone Egyiptomban című kultikus műremeket (többnyire jegy nélkül, de ez most nem tartozik ide). Azóta is próbálok rájönni, hogy bizonyos filmek bizonyos embereket miért fognak meg, miközben mások ugyanazt az alkotást nézhetetlen undormánynak tartják. Filmet elemezni matematikai módszerekkel nem tudok, vonatkozó szakképesítésem nincs. Írásaim ennek megfelelően egy szakfordító agrármérnök bevallottan szubjektív merengései egy-egy mozis élmény kapcsán (gyerekfilmek esetén a saját ivadékaim és szellemi holdudvaruk vonatkozó merengéseit is kötelességtudóan csatolom).

Hasonlóak

Brahmāstra: Első rész – Shiva kritika (Brahmāstra: Part One – Shiva, 2022 – Disney+): Szuperhős mozi indiai módra

Az indiai filmek temperamentuma mindig irigylésre méltó, zenés és táncos jelenetekkel tarkított romantikus alkotásokról...

A csoda kritika (The Wonder – 2022, Netflix): Florence Pugh egy csoda

Florence Pugh egyértelműen napjaink egyik legtehetségesebb színésznője. A csoda című kosztümös thriller már elérhető...