fbpx
5.7 C
Budapest
péntek, január 22, 2021
Kezdőlap Filmsomnia Kritikák Parádés alakítások és tisztelgés az ősök előtt: Ma Rainey: A blues nagyasszonya...

Parádés alakítások és tisztelgés az ősök előtt: Ma Rainey: A blues nagyasszonya (Ma Rainey’s Black Bottom – 2020, Netflix)

Energia, lendület és Oscar-érdemes alakítások a blues anyjáról szóló Netflix-filmben. Bár alig vonultat föl néhány karaktert, mégis egy egész közösség történelmét igyekszik elmesélni túldramatizálás és szenvelgés nélkül, amolyan blues-os vidám komolysággal.

Chicago, 1927, a Paramount Recording Studio lemezfelvételén Ma Rainey – akit a blues anyjaként tartanak számon – kijelenti, hogy addig nem fog énekelni, amíg dadogó unokaöccsének nem hoznak egy mikrofont, hogy fel tudja mondani a lemez bevezető szövegét. A fehér menedzsere, Irvin pedig azonnal ugrik. Mert Ma olyan személy volt, akinek az Irvin típusú figurák ugrottak, és aki megengedhette magának, hogy egyórás késéssel érkezzen saját lemezfelvételére. Legalábbis addig, amíg meg nem kapták tőle, amit akartak.

Ne felejtsük el, 1927-et írunk! Az afroamerikai közösség alig félévszázada vívta ki függetlenségét a rabszolgaság béklyói alól és kezdhetett el olyan életet élni, amelyben végre magáért dolgozhatott. De ez csak fizikai szabadság, hiszen lelkük és álmaik még ugyanolyan határok közé szorítottak, mint anno egész lényük volt. Ahogy Denzel Washington, a film producere fogalmazott: „a kor változott, de a fájdalom nem”. A Dél brutalitása elől milliók vándoroltak északra a lehetőségekbe vetett hit által fűtve, ahol azonban gettók és nyomornegyedek vártak rájuk. A jobb élet reményében szinte csöbörből vödörbe estek.

Ma Rainey
Ma Rainey: A blues nagyasszonya (2020): Viola Davis mint Ma Rainey. Kép: David Lee / Netflix

Ebben az időszakban kapott szárnyaira a blues, mely – ötvözve a régi, afrikai zenei hagyományokat a modern hangzásvilággal – a sanyarú sorsot megénekelve igyekezett azt elviselhetőbbé tenni. A blues a fekete közösség mentsvára lett, egy eszköz, amelyen keresztül elregélhették a történelmüket. Ma Rainey zenéje azonban más volt. Az ő blues-a nem a kétségbeesésről szólt, dacos ellenállás volt. Olyan elevenséggel nevetett bele az élet arcába, hogy annak nem lehetett ellenállni. Az emberek tudtak örülni és tudták élvezni a pillanatot, még ha csak arra a kis időre is, amíg a „blues nagyasszonya” megszállta a színpadot.

Ezt az időszakot dolgozza fel August Wilson 1984-es díjnyertes színdarabja, amit George C. Wolfe adaptált filmre. A Netflixen látható produkció a látszat ellenére nem egy bluesdalokkal átitatott musical, amiben néhány zenész összeáll egy tikkadt nyári napon, hogy felvegyenek néhány dalt, annál sokkal több. Egy transzcendentális kitekintő a 20-as évek sötét bőrű művészeit érintő igazságtalanságokkal szemben. Utólagos korrekció, helyreigazítás, javítás, mely igyekszik visszaszolgáltatni a művészeknek azon alkotásaikat, amelyeket a pénz és a siker megszerzéséért elraboltak tőlük. Ezek voltak az úgynevezett „faji lemezek”, melyek, bár lehetővé tették, hogy az afroamerikai énekesek terjeszthetik a zenéjüket, különböző kizsákmányoló szerződések nyomán a babér nagy részét nem ők aratták le.

Ez ellen küzd Ma Rainey is. Délen az elnyomás és a kitaszítottság közepette a fekete közösség képes volt megteremteni a saját köreit, de ahogy Ma Északra megy, egyezkednie, alkudoznia kell a fehérek irányította hatalmi rendszerrel, amit a filmben menedzsere, Irvin (Jeremy Shamos) és a lemezstúdió igazgatója, Mr. Sturdyvant (Jonny Coyne) testesít meg. Ma nem kimondottan szokványos nő. Nem az a tipikus szépségideál, mint kor- és vetélytársa, Bessie Smith. Hangos, pimasz, szemtelen és tiszteletet követel magának, mert tudja, hogy csak addig ilyen készségesek vele, amíg meg nem szerzik azt az egy dolgot, amit akarnak tőle: a hangját.

Ma Rainey
Ma Rainey: A blues nagyasszonya (2020): Viola Davis mint Ma Rainey. Kép: David Lee / Netflix

Az Oscar-díjas Viola Davis (Kerítések) félelmetesen mesteri módon lényegül át a marcona és nyersen természetes Ma Rainey szerepébe. Oscar-érdemes alakítást nyújtva érzékelteti és adja át karaktere minden fájdalmát és vágyát. Viola Davis itt is megmutatja, hogy milyen páratlanul transzformatív és milyen hihetetlen képességű színésznő. Minden egyes sorra, szünetre, tekintetre és pillanatra odafigyelve, roppant hitelességgel jeleníti meg a blueslegendát. A dalokat egyébként egy kivételével a veterán soulénekesnő, Maxayn Lewis énekelte fel.

Annak ellenére, hogy Ma hihetetlen tehetség volt és képes volt feljutni a csúcsra, folyton küzdenie kellett önmagáért. Tudta, hogy ki akarják használni, és tudta, hogy amint megteszi, amit kérnek tőle, elveszíti a befolyását. De a Paramount Recording Studio vezetői döntötték el, hogy kiből lesz történelem, így amíg lehetett, makacsul kikövetelte magának a neki járó tiszteletet. Viola Davis pedig erre roppant mód ráérzett. Le a kalappal!




A Broadway veterán rendezője, George C. Miller okosan és lendületesen rendez. August Wilson eredeti darabjának téli helyszínét nyárra helyezi át és ezzel a forrósággal fűti a nagyvárosba tévedt zenészek felszabadulás és győzelem iránti vágyát. Az egész film a vágóképeket és apróbb jeleneteket kivéve a lemezstúdióban játszódik. Legnagyobb része azon belül is a banda gyakorlótermében, az alagsorban, egy kis lyukban. A színházi elrendezésből merítő rendező tökéletesen lakja be az épület termeit és ügyes dinamikával vezeti fel a karaktereket.

Megismerjük a kissé hóbortos, tapasztalt, vén rókát, Toledót (Glynn Turman), a csupán a zenére koncentráló Slow Drag-et (Michael Potts), a higgadt és józan vezért, Cutlert (Colman Domingo) és a lázadó fiút, Levee-t (Chadwick Boseman). August Wilson dinamikus és muzikális párbeszédei nyomán bepillantást nyerünk abba, hogy mi nyomja a zenészek lelkét, képet kaphatunk filozófiájukból és világnézetükből, arról, hogy mit tartanak jó zenének és szerintük hogyan kell viszonyulni a fehér emberekhez. A változatos ritmikájú beszélgetés hol mélyebb eszmefuttatásba, hol hétköznapi, könnyed élcelődésbe csap át a színészek tökéletesen kivitelezett déli akcentusában.

Ma Rainey
Ma Rainey: A blues nagyasszonya (2020): (balról jobbra), Chadwick Boseman mint Levee, Glynn Turman mint Toldeo, Michael Potts mint Slow Drag, Colman Domingo mint Cutler., kép: David Lee / Netflix

Chadwick Boseman talán karrierje legnagyobb alakítását nyújtja a múltja által kísértett, forrófejű és Ma renegát kerékkötőjét megtestesítő Levee szerepében. Tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála tudatában nagyon fájdalmas látni, ahogy eleven vidámsággal veti bele magát karaktere megformálásába. Személyében nemcsak egy kiváló színésszel, hanem egy igazán nagyszerű emberrel lett kevesebb a világ. Levee figurája a blues kultúrájában megjelenő fiatalos, friss, üde lendületet képviseli, és számára hatalmas lehetőség, hogy Chicagóban lehet.

Duzzadó önbizalmától és tehetségébe vetett ambíciójától fűtve hiszi, hogy ha valamit igazán akar és tesz is érte, akkor az valósággá válhat. Chadwick Boseman hihetetlen alázattal és alapossággal helyezkedik bele a fiatal trombitás szerepébe (még azt is megtanulta, hogyan használja helyesen a hangszert). Roppant finomsággal érez rá karaktere összetettségére és közvetíti a kirobbanni vágyó és türelmetlenségbe fulladt sikeréhségét. Chadwick Boseman elképesztő módon kivitelezett monológja a filmtörténelem egyik legnagyszerűbbje. Bámulatos, ahogyan váltogat az energiaszintek és a dinamika között. Elképesztő mélységekbe képes levinni a karaktert és tanári módon húzódik vissza, ahogy a kamera közelebb hatol hozzá. Egy újabb Oscar-érdemes alakítás a filmben.

Ma Rainey
Ma Rainey: A blues nagyasszonya (2020): Chadwick Boseman mint Levee. Kép: David Lee/NETFLIX

Levee lázad Ma Rainey ellen és úgy érzi, az embereknek más zenére van szükségük, energikusabbra, megmozgatóbbra. Ma nemcsak emberi vetélytársat lát benne, – hiszen a fiú szemet vetett barátnőjére, Dussie Mae-re (Taylour Paige) –, hanem szakmait is. Úgy érzi, nem tiszteli a zenéjét. Bármennyire is szurkol a néző, hogy végül valóra váljon a fiú saját bandáról és saját lemezekről szőtt álma, karakterének végzete elkerülhetetlen. Az ajtó, amit oly sokáig rángatott a banda gyakorlótermében, végül kinyílik neki, de az ígért siker és csillogás helyett a túloldalon csak egy fal várja.

George C. Miller intelligens rendezése feszes ritmussal, gyönyörű képekkel teremti meg a 20-as évek bluestól hangos hangulatát, és meleg színekkel dominálva meséli el egy lemezfelvétel története során az Egyesült Államok afroamerikai közösségének történetét úgy, hogy egy pillanatig sem lesz szirupos vagy túl sok. Ha a blues filmstílus lenne, akkor ez az alkotás lehetne a mintapélda. Mély és élettel teli. Ruben Santiago-Hudson August Wilson darabja alapján írt forgatókönyve fájdalomba ágyazott vidám szavai a mai napig visszhangozzák a faji megkülönböztetés ellen küzdő emberek nehézségeit. De a viszontagságok mellett a blues is örök, és örök is marad, amíg azt fenntartják, amíg lesznek Ma Rainey-k és Cutlerek, akik a néma felvevőszobában rákezdik, hogy: „És egy… és két… és tudod, mit tegyél…”



Érsek Ádám
Érsek Ádám
Üdv a fedélzeten! A filmek világa már akkor elragadott, amikor még azt hittem, hogy a filmeket apró emberek csinálják élőben a televízióban. A film számomra egy lelki utazás, szenvedély és hivatás. Azért munkálkodom, hogy minél többekkel megosszam azokat a csodákat, amik a képernyőn nyújtózkodnak felém.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Hírdetés

LEGNÉPSZERŰBB