Van egy tézisem, miszerint vannak filmek és MOZIFILMEK, így nagybetűvel írva. A kijelentésem arra épül, hogy emberek milliói szeretik a látványfilmeket mondanivalójuktól vagy a színészi alakításoktól függetlenül, egyszerűen csak azért, mert szórakozni ülnek be rá és épp nem attól függ a szórakozásuk, hogy két órával később, milyen dolgot tanultak a pihenésre szánt mozis délután alatt, hanem csak jól szerették volna érezni magukat.
Ezt a tézist már jóval korábban felállítottam és az évek folyamán egyre biztosabb lettem abban, hogy néha pont azért szeretjük ezeket a látványos scifi-ket és fantasy-ket, mert pár órára kikapcsolódnánk a saját életünkből és bár divat, hogy a kritikusok egyes filmeket cafatokra szednek, az átlag nézőnek nem ez a célja. Ott van például a Margot Robbie-s Tarzan film, amit 3D-ben, remek hangzással, popcornnal, barátokkal és kényelmes VIP fotelben néztem. Ennek köszönhetően, besoroltam a „jó volt” kategóriába – és nem, nem Alexander Skarsgard non stop félmeztelen teste miatt. Na jó, vagyis nem csak amiatt… Számomra még egyes hibái vagy butaságai mellett is azt adta, amit egy Tarzan filmnek adnia kell, egész jó kis látvánnyal, Samuel L. Jacksonnak hála viccesebb párbeszédekkel, ráadásként még Robbie és Skarsgard is nagyon cukik voltak együtt. Viszont amikor az ismerőseim megnézték a tv-ben, kaptam is rendesen a kritikát – visszanyal a fagyi – hogy mégis hogy mondhattam erre, hogy jó? És akkor már biztos voltam benne, hogy nem csak az eltérő ízlés, hanem bizony a hely, a képarány és az atmoszféra is hozzájárul ahhoz, hogy mennyire érezzük jónak vagy rossznak az adott filmet.
És hogy miért írtam le mindezt? Mert szerencsétlenségére a Wonder Woman 1984-et nem moziban, hanem a kanapén nézzük, pedig ennek a filmnek szüksége lenne a mozis hangzásra és esetleg egy kis 3D-re is, hogy élvezhetőbb legyen vagy legalább adjon valami pluszt. Persze voltak szerencsések, akiknek volt lehetőségük moziban megnézni, Amerikában ugyanis egyszerre debütált a mozikban és az HBO MAX kínálatában.
A második részben Diana Prince (Gal Gadot) csendesen éli a szuperhősök hétköznapi életét a vibráló, csillogó ’80-as években: bár szuperképességeivel tisztában van, antropológusként dolgozik és csupán apró-cseprő csodákkal teszi könnyebbé a halandók életét inkognitóban. Ám ez a túlzás korszaka is, amikor sokan úgy hiszik, hogy mindent, de mindent megkaphatnak. Ez a törekvés vezérli Maxwell Lordot (Pedro Pascal) és a szuperképességeit Wonder Woman árnyékában kifejlesztő Cheetah-t (Gepárd) is (Kristen Wiig). Ahogy Maxwell és Cheetah egyre inkább saját elképzeléseik megszállottjává válnak és veszélybe sodorják a világot, Dianának is fel kell készülnie ellenfeleinek megzabolázására. Össze kell gyűjtenie minden erejét, bölcsességét és bátorságát, hogy szembeszállhasson a gazemberrel és az időközben emberfeletti erőre és gyorsaságra szert tevő Cheetah-val.
Az egyetlen pozitívum, amit fel tudok hozni a film mellett az Gal Gadot, aki nemcsak csodásan fest a képernyőn bármit is visel, hanem bájos mosolyával, sugárzó jelenlétével és epekedő pillantásával a legfagyosabb szívet is felmelegíti, viszont a néhol bugyuta párbeszédeknél konkrétan sajnáltam őt. Érezni rajta, hogy a szívügye ez a projekt és Diana szerepe is, amit a magáénak érez és teljes szívével szereti. Kétségtelen, hogy szinte ő az egyetlen, aki ebből a filmből nem negatív kritikák tömegével szembesül. Ráadásként van olyan szerencsés, hogy tud szépen sírni és ezért a képességéért nem csak Kim Kardashian fizetne milliókat, hanem sok más nőtársam is.
Én örültem neki – de eddig szinte egyedül vagyok vele-, hogy visszahozták Chris Pine-t (Steve Trevor) egy úgynevezett Álomkő segítségével, ami bármilyen kívánságot teljesít, de cserébe elvesz tőled valami nagyon fontosat. A kő segítségével válik a kissé bénácska Barbara Cheetah-vá és próbálja meg az egész világot az uralma alá hajtani a csaló Maxwell Lord, majd itt válik a film teljesen katyvasszá.
Ha már szóba került Maxwell és Barbara, mint új szereplők, ejtsünk róluk is néhány szót. Vicces, hogy A Mandalóri (The Mandalorian) két évadának minden részében azért szorítottunk, hogy Pascal végre levegye a sisakot, de most Maxwell Lord-ként többször azt kívántam, hogy bár most is rajta lenne, annyira ripacskodó és sablonos karakter, ami persze nem csak az ő hibája. Bár nem volt olyan szörnyű, mint mondjuk Eddie Redmayne a Jupiter felemelkedésében, de közel járt hozzá. Az utóbbi egyébként meg is kapta az Arany Málnát és szerintem a jövő évi jelölést Pascal talán már borítékolhatja is. Kristen Wiig viszont teljesen jól teljesít Barbara szerepében és egészen addig nem válik idegesítővé, míg majdnem teljesen Gepárddá alakul. Hogy pontosan miért kattan be teljesen szerintem nem derül ki, de lehet csak az én figyelmem lankadt kissé a második óra környékén. Az is egy lehetőség, hogy azért sem akarták, hogy több derüljön ki Barbaráról, mert a képregényekben ő Diana egyik fő ellensége, vagyis valószínűleg visszatérő karakternek szánták.
Ami még pozitív, hogy Pine és Gadot között továbbra is működik a kémia. Kár, hogy nem kaptak elég játékidőt arra, hogy jobban kibontsák a dolgokat, sőt olyan, mintha Steve Trevor-t is csak amolyan kötelező karakterként szorították volna bele a játékidőbe. Pedig ennél többet is mutathattak volna belőlük, vagy legalább az utolsó jelenetüknek adhattak volna nagyobb súlyt egy kiszámítható, elkapkodott másfél perces jelenetnél.
Mindezek alapján olyan érzés nézni a Wonder Woman 1984-et, mintha a stúdió ezt is a saját kedve szerint megvagdosta volna és beledobált minden olyat, ami azért kell, hogy a lehető legtöbb ember elfogadja. Persze az is lehet, hogy a forgatókönyv valahol nagyon félresiklott, vagy a rendezésbe hiba csúszott, esetleg egyszerűen nem bírták a nyomást – vagy mind ez összesen, de sajnos a WW 1984 nem lett jó film. És hogy mi történt a CGI-jal? Elfogyott netán a pénz félúton vagy érezték, hogy a pandémia miatt így is bukás lesz, ezért nem akartak bele még többet ölni? Még a film elején az arénás és a bevásárlóközpontos jelenetnél is nevetséges képi megoldásokat alkalmaztak, biztos vagyok benne, hogy ennél még néhány számítógépes játéknak jobb a grafikája. Próbáltam hozzáképzelni, hogy itt még reménykedhettek a 3D-ben vagy a 4DX-ben és azért olyan, amilyen, de hát ez a kanapén ülve nem igazán sikerült.
Míg az első Wonder Woman kifejezetten hangulatos, kreatív és izgalmas szuperhősfilm volt, szép képi megoldásokkal és emészthető történettel, addig az 1984 mindössze csak próbál több és jobb lenni elődjénél, ami egyáltalán nem sikerült neki, mert még csak halványan sem ér a nyomába. Unalmas közhelyekkel, fárasztó bölcs gondolatokkal és sajnos gyenge CGI-jal a két és fél órás film csalódás az elsőhöz képest, de önmagában sem állná meg a helyét.
A Wonder Woman 1984 április 1-től megtalálható a HBO GO kínálatában.
