(The One With Awkward Talkshow and Stuff)
Jó így újra együtt!
Meg nem is.
Mint vérbeli Jóbarátok-rajongó – persze ha Fruzsi barátnőmet kérdeznétek, biztos, hogy azonnal megfosztana ettől a címtől, mert imádom a szinkronját és még sosem néztem végig eredeti hanggal. De tervezem! Benne van az 5 éves tervben, jó!? – elképesztően vártam ezt az együttállást, ami a mai napon bekövetkezett.
Be kell vallanom, már a trailer megtekintése után elmorzsoltam pár könnycseppet és csalódottnak is éreztem magam egyszerre.
Ez a végleges produktum megtekintése után sem változott.
Technikailag nézve, úgy érzem, hogy szedett-vetett, összefércelt, úgy dobál ide-oda, mint a film elején a kamera, a jóbarátok érkezésekor. Persze ettől még nem lehetett könnyű munka, de akkor is. Gyerekek. Szedjük össze magunkat, ne essünk szét rögtön az elején!
Aztán mikor ez a hat ember együtt van, tényleg történik valami. Van valami megfoghatatlan, ami megtölti élettel azt a díszletet, ott a Warner stúdiójában. Basszus, ők tényleg együtt dolgoztak 10 éven keresztül. Nekik tényleg erről szólt az életük. Elhiszem nekik, hogy ha valahol összefutnak, el tudnak beszélgetni órákon keresztül.
De a népnek show kell.
Vagy legalább is a producerek ezt feltételezik. Azt gondolják, hogy kell a csinnadratta. Kell Cara Delevingne talpig rózsaszínben, kificcenő piros bugyiban. Meg karácsonyi tatu és burgnyik jelmez.
Azt gondolják, hogy kell megannyi vendégszereplő. Cserébe egyikőjük sem kap annyi képernyőidőt, hogy ne érezzek instant szekunder szégyent. „Gyere, ülj ide, állj ide, van két mondatod, mehetsz.”
Hellokaaa, nosztalgiázni jöttünk! Szívesen hallgatnám Jack és Judy Geller mondandóját hosszabban. Vagy Janice nevetését és emlékeit.
Az, hogy átcsillog az izzadság az egész műsoron a menetrend betartásának érdekében, az senkit nem zavart a készítők közül. Sajnos engem viszont sokszor kirántott az elérzékenyülés kellemes pityergéséből a Matthew Perry arcán végig megpihenő „ezért fogytam vagy 15 kilót b+!?” mosoly.
Na meg valahogy ő volt most a legelhanyagoltabb és legsértődöttebb jóbarát, akit könnyedén ki tudna engesztelni a másik öt, de rohadt nehéz meló ez, míg mindenkinek az élére állított ütemezésre kell koncentrálnia.
DE!
S ez egy hatalmas de! Mert 99 percből legalább 25 olyan akadt, amikor elszorult a torkom. Amikor őszinte interakciókat láttam. Amikor tényleg felülhettem a nosztalgiavonatra és nem lökött le onnan egy ripacskodó James Corden. Amikor nem kellett Lady Gaga agyonfrazírozott előadásában meghallgatni az örök listavezető Büdös macskát.
(Úgy érzem, Lisa Kudrow sokáig nem tudta eldönteni, hogy megtiszteltetésnek vagy sértésnek vegye az „egy kanapén Lady Gagával” intermezzót.)
Amikor úgy éreztem magam, mint a 10 évad alatt végig… hogy egy vagyok a jóbarátok közül. Mert elkezdtek beszélgetni, élményt megosztani, nosztalgiázni.
Szerettem volna még egy közös élményt velük. S ilyen volt az a hozzávetőleg 25 perc.
Az az egy epizódnyi őszinteség, amit a szórakoztatni vágyás mögött láttam, az megérte a várakozást.
Azzal egyet kell értsek, hogy ebben nem volt több potenciál.
Valóban nem lenne jó újabb konfliktusokat generálni, csak hogy mi megnézhessünk még egy filmet, vagy még egy évadot.
Hagyjuk meg minden szereplő happy end-jét és búcsúzunk el méltósággal, ahogy azt már egyszer meg is tették 2004-ben.
Nekünk meg megmarad a 10 évad ledarálása újra és újra és újra és újra…
