Gaspar Noé egyedülálló jelenség, még a modern filmművészet igencsak behatárolhatatlan terepén is. Filmjei gyakorlatilag összekeverhetetlenek más rendezők munkáival, stílusát és témáit tekintve is koherens életművet mondhat magáénak. Pályája elején sokan egy újkeletű filmes mozgalom, az (egyébként elég sokszínű) új francia extrémizmus egyik alkotójaként tartották számon. Az irányzat legfőbb jellemzője talán az, hogy társadalmi problémákat igyekeznek megjeleníteni olyan extrém eszközökkel, mint az erőszak, a szexualitás, valamint a szexuális erőszak kendőzetlen bemutatása. Ez pedig sokak számára tűnhet öncélúnak, vagy akár csak elfogadhatatlanul brutálisnak, és talán ezen felbuzdulva a rendezők szívesen hivatkoznak magukra provokátorokként, akárcsak maga Noé is. Hiszen az ő alkotásaiban szintén hatalmas szerepet játszik a hatás és az élmény, ragaszkodik ahhoz, hogy alkotásait mindenképpen érezzük is, ne csak távolról szemléljük. Teljes művészetére hatalmas hatást gyakorolnak, a mindenféle tudatmódosítók, rendezéseinek képi világa a drogok által megváltoztatott valóság érzékelés vizualizálására épül, és legtöbb filmjének narratív szerkezete is a kábítószerek hatásának szakaszain alapszik. És bár mindeközben nagyon is komoly kérdésekre keresi a választ, legtöbb munkája mégis egyfajta pszichedelikus utazáshoz, trip-hez lesz hasonlatos, mint például az Enter The Void (ahol a halál maga a legerősebb élmény, és a legnagyobb utazás), vagy a Love 3D.
Nincsen ez másképpen a Climax, vagy magyar címén Eksztázis esetében sem. A történet középpontjában egy profi táncosokból álló csoport áll, ahol a tagok az egész napos gyakorlástól kimerülve egy kis szórakozásra vágynak, ezért el is kezdenek iszogatni, csakhogy nemsokára kiderül, hogy az italba, egyikük valamilyen LSD származékot juttatott, káoszba taszítva ezzel a közösséget. Noé egy másik kedvelt módszere a film hagyományos szerkezetének megbontása (lásd Visszafordíthatatlan), így ne csodálkozzunk, ha a mozi rögtön az utolsó jelenettel indít (ez még önmagában nem is volna szokatlan) majd utána lepörög előttünk a végefőcím is, ez tudatja velünk, a hihetetlen eset valóban megtörtént 1996 telén Franciaországban (a film elejére tartozó főcím valahol a játékidő felénél jelenik meg). Ezután egy régi TV készüléken lejátszott felvételek következnek, a szereplők nyilatkoznak táncról és drogokról, a képernyő mellett pedig egyik oldalt könyvek, másik oldalt VHS kazetták sorakoznak (egy interjúban egyébként elmondta, erre azért volt szüksége, hogy a filmjének többi részétől eltérő képarányú felvételeket is ki tudja egészíteni 2:35-ösre). Noé itt egy csokorba gyűjti az őt megihlető és inspiráló munkákat, vannak itt könyvek Nietzschétől és Nietzschéről, valamint Oscar Wilde De Profundis-a ugyanúgy megtalálható, mint híres filmesek életrajzai (Murnau, Buñuel, Fritz Lang), a kezetták közül pedig fontos megemlíteni a Suspiria-t (szintén horrorisztikus elemek és a tánc keveredéséről szól), Żuławski Megszállottság-át, Pasolini Saló, avagy szodoma 120 napja című filmjét, és Fassbinder A szabadság ököljoga és Querelle című munkáit.
Ezután veszi csak kezdetét ”maga a film”, egyből egy szemkápráztató tíz perces vágás nélküli felvétellel (nem ez lesz az egyetlen hosszú egysnittes jelenet) a csapat táncáról és az azt követő beszélgetésről és iszogatásról. Ezt rövid párbeszédek követik, amikből fény derül a csoporton belül meghúzódó ellentétekre és vágyakra, amik a későbbi események mozgatórugói lesznek, majd egy újabb közös tánc, ahol mindenki mutat valami sajátot (ezzel tovább építve a néha kicsit összefolyó karaktereket), ám a tánc végére már érződik, itt valami nincsen rendben. Ennek a felismerése pedig tömeghisztériához vezet, amit a módosult tudatállapot még tovább fokoz, így hát kitör a pokol, és a csapat tagjai egymás ellen fordulnak, persze először csak a felelős megkeresésének álcája alatt (így lesz célpont egyből az összes józan illető, hiszen biztosan azért nem isznak, mert ők tették). Innentől kezdve egy embertelen buli szemtanúi lehetünk, ahol senki sem ura önmagának, mindenkit az indulatai, a vágyai, és a képzelgései irányítanak. A megjelenítés technikája briliáns, mindig másik szereplőt követünk, és a kamera egy pillanatra sem áll meg, így a néző valóban belekerül a karaktereket körülvevő tomboló élmény-áradatba, ott lebeg a hosszú és embert próbáló káoszban, várva a pillanatra amikor ő és a film szereplői is végre enyhülést nyerhetnek. Az ébredés pedig bár az eddigiekhez képest idillinek tűnhet, a pusztítás minden nyomát magán hordozza.
A filmet mindössze 15 nap alatt forgatta le a stáb egy pár oldalas vázlat alapján, a beszélgetések nagy részét improvizálták, és a szereplők közül pedig összesen kettőnek volt addig bármilyen színészi tapasztalata (persze mindannyian profi táncosok, így a koreográfiák, és az, amire a saját testükkel képesek könnyedén ámulatba ejthetik a szemlélőt), és talán pont ezek a körülmények teszik ennyire eredetivé a kész alkotást. Gaspar Noé legutóbbi munkáiban kevesebb sikerrel tudta mozgatni karaktereit, sokszor főszereplői is kicsit egysíkúra sikeredtek, de új módszere ezen a téren is visszatérést jelent, hiszen itt mindenkit arra bíztatott, hogy magából építkezzen (elmondása szerint mindenki kiválaszthatta magának a filmbéli nevét) kihasználva ezzel az amatőr színészek szerepeltetésében rejlő hatalmas lehetőséget, és az eredetiséget. Az operatőr Benoȋt Debie (Noé negyedszerre dolgozik vele, és a mostanában bemutatásra került, The Sisters Brothers fényképezését is ő jegyzi) igazán kitesz magáért, az ő zsenije teremti meg az igazán intenzív élményt a néző számára. A film témája pedig, hogy az ember belső érzései és akarata milyen könnyen felszabadítható a jó ízlés és józan gátlások béklyói alól, nos ez talán ebben a formában előadva lesz csak igazán hiteles.
