Brad Pitt legújabb filmje egy sci-fibe burkolt családegyesítő történet, aminek a végén Hollywood mintha csorbát szenvedne a durva valósággal szemben. Az Ad Astra – Út a csillagokba rendezője és társírója James Gray, akinek két legutóbbi nagyjátékfilmje az Idegen földön és a Z, az elveszett város volt. Ezúttal pedig egy különösen valódi science fiction stáblistáján látjuk a nevét. Az Ad Astra főhőse Roy McBride (Brad Pitt), aki egy elmagányosodott és érzelmeit elfojtó űrhajós, de ennek ellenére (vagy tán pont ezért) a legjobb a szakmájában. Pulzusa sosem emelkedik 80 fölé, zuhanjon szabadon a sztratoszférából, vagy támadják meg „holdkalózok”. Édesapját (Tommy Lee Jones) hosszú évek óta halottnak hiszi, mivel nem adott magáról életjelet egy balul elsült neptunuszi küldetés után. Ezt a depresszív állóvizet kavarja fel a hír, miszerint édesapja, az űrhajós legenda és nemzeti hős, Clifford McBride él, sőt a jelek szerint impulzusokat küld a Föld felé, ami minden életet veszélybe sodor.
Roy feladata az lesz, hogy édesapja útját követve eljusson a Marsra, az emberiség utolsó előretolt helyőrségére, ahonnan hangüzenetet küldhet apjának. A cselekmény idejére már hétköznapivá vált űrutazás során nem várt veszélyekkel is meg kell küzdenie, miközben a nézőt elszórakoztatja a film aprólékossága. A repülőutak komfortosságára hajazó holdút, a fogyasztás Mekkájává vált Hold mind arról árulkodik, hogy ez egy élő és lélegző világ. De, hogy ezt a világot nem kívánja senki, az biztos! Az Ad Astra hangulata messze nem rímel a hurráoptimizmusra és nem ünnepeli az üres világűrt meghódító embert.
A filmben látható szelete a Földnek ismerős, de mintha nem az lenne, amit megszoktunk. Az Ad Astra világa telis-tele van az elidegenedés, elmagányosodás és az általános társas értékektől való eltávolodás példáival. Az űrhajósok ebben a filmben nem az emberiséget képviselő elöljárók, hanem a világtól szabadulni akaró figurák. Ahogy Roy a kiutat keresi küldetései során, úgy derül ki, hogy apja sem a romantikus küldetéstudatból utazott a Naprendszer peremére. Ahogy a hős hazug máza lemállik Clifford karakteréről, úgy tárul fel egy gyenge ember, aki soha nem érezte otthon magát a Földön és a Földhöz ragadt dolgok társaságában.
Az Ad Astra a csillagok közé helyezi és a következő szintre emeli a modern világ legjellemzőbb problémáját: az elidegenedést. Az apját kereső fiú története lehetne a családi újraegyesülés hírnöke, de, amit Roy talál, mikor végre eljut a Neptunuszra, az valahol elüt a hollywoodi megszokottól és jobban hasonlít a valóság megoldhatatlan helyzeteire. Ahogy az űrhajók díszleteit vizsgálva felfedezhetünk a hitelességet hangsúlyozó apróságokat, mint a székek hátuljára ragasztott biztonsági protokoll, úgy lesz a valódi problémákkal rokon a film fő konfliktusa. A kozmikus távolság még inkább mélyíti az emberek közti szakadékot, a világűr emberi léptékkel felfoghatatlan magánya még jobban felszínre hozza a modern emberben rejlő lelki problémákat. Roy még időben ráébred, hogy az elfojtás nem vezet túl sok jóra, így a film végén el tudja fogadni a segítő kezet, amire apja nem volt képes.
Az Ad Astra alcíme Út a csillagokba, de a film sokkal inkább lesz út a lélek mélyére a csillagokon keresztül. Puha sci-finek hívjuk azokat a filmeket, amik csak nevükben tudományosak, az űrhajók puszta látványán túl kevéssel szolgálhatnak. Kemény sci-fi ellenben az, amiben mélyreható tudást is kap a néző, mielőtt beülnének az űrhajóba. A sci-fi keménységi skáláján a keményebb oldalon elhelyezkedő film sokszor lesz a 2001: Űrodüsszeia megidézője. Hosszú tudományos értekezésekre nem kell számítani, helyettük a pszichologizálás az, ami kitölti a játékidőt, mégis egy elfogadható struktúrát mutat be az Ad Astra világa. A világítás és a fényjáték egyértelműen Stanley Kubrick klasszikusának leszármazottja, ha az elidegenedés nem is lenne mindjárt ismerős. A sokszor strukturalistának tűnő képek Max Richter score-jával együtt kimagasló kombinációt eredményeznek. Kiváló operatőri munka és mély, nyomasztó zene.
A díszlet a hitelességen túl mutat egyfajta egyediséget is. A holdautók letagadhatatlanul hasonlítanak a húszas évek autómobiljaira és a hazugságokkal terhelt Marsbázis pedig a hatvanas évek szobabelsőit alkotja újra. Tetten érhető retrózása hitelesség mellett. A szereplők mindegyike panaszt nem tűrő alakítást nyújt. Bár Brad Pitt játékideje sokkal hosszabb, mint Tommy Lee Johnsé, vagy az alig három rövid jelenetben szereplő Liv Tyleré, mégis kiváló színészi teljesítményt hoznak. Mielőtt még fejvesztve rohannánk a moziba, meg kell említeni, hogy nem tökéletes a film. Sajnos Roy végig narráljaa kozmikus-lélektani utat, de ez nemhogy semmit nem tesz hozzá a filmhez, hanem inkább elvesz az értékéből a fájdalmas didaktikusságával. Teljesen egyértelmű történéseket ismétel meg, és olyan kérdéseket tesz fel, amik a nézőben is felmerülnének, de sajnos a narráció nem ad erre időt. Kimondja előttünk a legelemibb gondolatainkat is. Nem lehetteljes mértékben felnőtt sci-fi az Ad Astra, mert a narrátor hangja túl erősen szorítja a film kezét.
