Jordan Peele 2017-es Tűnj el! című művével vált ismertté a filmkedvelők körében. Sőt még egy Oscar díjat is bezsebelt érte, a legjobb eredeti forgatókönyv kategória keretén belül. Nem sokkal a film megjelenése után jött a hír, hogy már előkészületi fázisban van következő mozija is, amiről, akkor még nem sokat lehetett tudni, de titkon mindenki abban bízott, hogy hasonlóan magas színvonalú alkotás lesz, mint a Tűnj el!. Most, pedig megérkezett Peele második filmje a Mi, ami előzetesével és az abban felcsendülő I’ve got 5 on it című dallal borzolta kedélyeinket már jó pár hónapja. A kérdés már csak az megérte-e rá várni?
A történet középpontjában egy négytagú család áll: Az apuka, Gabe Wilson (Winston Duke), az anyuka, Adelaide Wilson (Lupita Nyong’o), és két gyerekük, Jason (Evan Alex), valamint Zora (Shahadi Wright Joseph). Családi nyaralás céljából utaznak tóparti házukba, ami nincs messze az óceán parttól sem. Üdülésük békés mederben zajlik egészen addig, míg egyik este észre nem veszik, hogy egy szintén négytagú család a kocsi bejárójukon áll és minden egyes tagjuk kísértetiesen hasonlít rájuk.
Jordan Peele nem bízta a véletlenre, újfent minden komolyabb feladatot magára osztott, hiszen ő az egyik producer (a másik Jason Blum), a forgatókönyvíró és a rendező is egy személyben. Ez nagyon jó hatással volt a produkcióra, mert teljesen szabad keze volt mindenben és nem szólt bele nagyon más a folyamatokba. Az egész alkotást áthatja egy feszült és rendkívül nyomasztó atmoszféra, amit már a film első percétől érezni lehet és egyedül csak az a néhány jól elhelyezett poén az, ami egy kis ideig élét veszi a dolgoknak. A hangulat teremtéshez nagyban hozzájárultak a betétdalok és a kiváló operatőri munka, amit nem más vezényelt, mint Mike Gioulakis (Valami követ, Széttörve, Üveg).
A történetvezetés szempontjából, ami kissé zavaró, hogy az elején nagyon sok időt tölt el az író a család és annak tagjainak a bemutatásával. Ez, azért lehet probléma, mert nem túl árnyalt karakterekről beszélünk: van egy mackós, humoros apuka, egy figyelemzavaros kisfiú, egy az okostelefonja nélkül létezni nem tudó lány és egy rendkívül zárkózott anyuka. Éppen, ezért érezheti úgy a néző, hogy kissé vontatott a film, ami nem feltétlenül igaz, de lehetett volna jócskán rövidebb is a játékidő és úgyis maradt volna idő az összes lényegi részre.
A színészi játékra újfent nem lehet panasz. A Tűnj el! castingja hibátlan volt és ugyanez igaz erre a filmre is. Winston Duke, mint a humoros apuka üde színfolt a sok átélt borzalom közepette, ugyanakkor a másik verziója méreteiből adódóan rendkívül fenyegető és félelmetes. A gyerekszínészek hozzák a kötelezőt, de ezenkívül semmi extra. Lupita Nyong’o azonban olyan játékot tesz le az asztalra, hogy azt a filmben játszó kollégái közül senki sem tudja überelni. Egyszerűen vérfagyasztó az alakítása mind a két szerepben és teljesen átérezhető is. Azok a tekintetek sokáig együtt fognak maradni a nézővel és garantáltan álmatlan éjszakákat fognak okozni.
Peele ezúttal is egy horrorfilmbe csomagolt társadalomkritikát rendezett, ahogy azt első filmjének esetében is tette, de jelen alkotásával szintet lépett. Most már bonyolultabb szimbólum rendszerrel dolgozik és attól függően, hogyan dekódolja a látottakat a publikum többféleképpen is értelmezhető az alkotás. Az üzenet pedig rendkívül komoly és nagyon aktuális a mai világra nézve.
